Az oktatás és a gazdaság, valamint a társadalompolitika összefüggésrendszerének elemzésénél Magyarországon abból a speciális helyzetből érdemes kiindulni, hogy mára kiépült egy papírdemokrácia mögé bujtatott politikai-hatalmi totalitarizmus. Ez valójában egy népfelhatalmazásba csomagolt vezérelvű autokrácia, amelyet választási önkényuralomnak hívnak: ez a mindenkori tömegtámogatást fegyverként használva képes a pillanat uralására.
Valójában posztparlamentarizmusról, álparlamentarizmusról beszélhetünk, amelyet a nemzet pártjaként regnáló, korporatív jellegű pártállam szimbolizál. A felpumpált állami támogatásoknak és a luxus életszínvonalat (a minimálbér hétszeresét) biztosító javadalmazásoknak köszönhetően a súlytalan, leválthatatlan parlamenti ellenzéki nómenklatúra szerepe leginkább a rendszer legitimációjára korlátozódik (nem a szavazatszerző, alulról szerveződő, hanem a frakcióalakítási-pénzszerző képesség van a fókuszban). Ugyanakkor ez demokratikus látszatot, szalonképességet kölcsönöz ennek a berendezkedésnek.
Ez a politikai felépítmény határozza meg a gazdasági szerkezet jellegét, amelyet a szocialista tervgazdaság és a haveri-félállami kapitalizmus sajátos keverékeként jellemezhetünk. A tömegtámogatás mindenkori uralásának fontos momentuma volt, hogy az elmúlt 12 év során létrejött egy sajátos modus vivendi: a társadalom többsége támogatta, tudomásul vette, jobb híján elviselte, vagy egyszerűen hozzászokott, hogy a kevesebb demokráciáért cserébe relatíve több jólétet kapott. Ez egyfajta, az összkomfortos autokráciát támogató választói koalíció, olyan hierarchikus keret, amely a társadalom sajátos, többségi integrációját valósítja meg.
Ennek az egyesítésnek hatékony kötőanyaga volt, hogy a választásokon a privilegizált réteg (a felső-középosztály, a nemzeti burzsoázia) a helyzete miatt, míg mások a zsigeri létszükséglet kényszerének engedve, azaz a biztonságérzetükre, a zsebükre, illetve a hasukra hallgatva a rendszerre szavaztak. Így nagyon sokan a saját életük feletti autonómiát átadták a gondoskodó, paternalista pártállamnak, a pillanatnyi előnyöknek rendelve alá magukat. A megfirkált demokrácia és a felfújt bürokrácia mögé rejtett politikai propaganda, a hatalomgyárra támaszkodva pedig gondoskodik arról, hogy populista, moralizáló, lebutított üzenetekkel, könnyen fogyasztható magyarázatokkal szolgáljon a szebb, új világ megértéséhez.
A stratégia szerves részét képezi olyan saját játékszabályok alkalmazása, ahol csak nyerni lehet, és a győzelem napi rutinná válik. Ez odavezet, hogy a legnagyobb igazságnak a hatalom igazsága számít, az alkotmányozás, a törvényhozás legfőbb célja pedig az uralom, a 100 százalékos hatalomgyakorlás fenntartása. A győzelemhez a hatalmi erő kultuszára, a politikai kormányzásnak pedig konszolidáció nélküli uralomra van szüksége. Ennek eszköze pedig - a jól ismert szorongásmenedzsment alkalmazásával, a morális-mentális állapot manipulálásával - a túlélést biztosító legnépszerűbb válaszok kisajátítása, végső soron (a populizmus adaptálásával) a szavazatszerző, szavazatvásárló képesség maximalizálása.
Ilyen értelemben ennek a politizálásnak sosincs vége, sosincs nyugvópontja, mert a politikai játéktér állandó változtatásával, a kreatív káosz (csak az autokrata látja át a hatalom szövevényes hálózatát) megteremtésével lehet a legjobban stabilizálni a hatalmat.
Mivel a rendszer bázisát a gazdasági növekedés és az egyenlőtlenül, torz módon szétterített jólét szolgálja, nevezhetjük beruházás, illetve fogyasztás vezérelt gazdasági modellnek is. Az más kérdés, hogy ha leáll a relatív gazdasági sikeresség és a jóléti növekedés, az elégedetlenség elkerülése érdekében el kell terelni a tömegek figyelmét: ugyanakkor a „csavarok” meghúzására, megszorítására, azaz a pluralizmus csökkentésére, a rendszer túlbiztosítására, a hazugság és a félelem feltekerésére van szükség.
Tapasztaltuk, hogy a covid járvány, az ukrajnai invázió kiváló hivatkozási lehetőséget biztosított a politikai-hatalmi túlterjeszkedéshez és a veszélyhelyzetre apelláló rendeleti kormányzás megalkotásához - ezáltal pedig a belső autoriter fejlődés lopakodó üzemmódba helyezéséhez. Ebben a bizonytalan, kiszolgáltatott helyzetben a rendszert legitimáló többség elfogadja, hogy olyan erős, hatékony, pragmatikus egyeduralkodóra van szükség, aki mellesleg demokratának, népvezérnek láttatja magát.
Ráadásul a kiszolgáltatott helyzetben lévő ország gyors, győzelmet győzelemre halmozó államra vágyik, ezért az ország, az emberek sikeres irányítása végett nem kell pepecselni demokratikus eljárásokkal. Egyébként is, az uralkodó párt a nemzet pártjaként működik, mert mindenkit képvisel, és emiatt felesleges a nép érdemi megkérdezése. Az illiberális felfogás része az a doktrina, hogy a tekintélyuralmi rendszerek sikeresebbek, mint a nyugati demokráciák. Ezt a gondolatmenetet hirdeti az emelkedő Kelet és a hanyatló, dekadens Nyugat teóriája.
Mindezek nyomán jutunk el a fékek, ellensúlyok nélküli kormányzáshoz, a demokrácia sakkban tartásához, foglyul ejtéséhez.
Mivel a 2010-ben egy gyatrán működő demokráciát és gyengén prosperáló gazdaságot váltottak le, az emberek többsége nem is kért abból a világból, különösen, hogy az növekvő elégedetlenséggel, társadalmi egyenlőtlenségekkel és korrupcióval párosult. E működési zavarok miatt e modell vonzereje megkopott.
Az új rezsim a kiutat egy monokulturális gazdaságra, feldolgozó-összeszerelő iparra, betanított-fizikai futószalagtermelésre alapozott; nagy munka, nyersanyag és energia igényű, a munkaerő mennyiségi kiterjesztésén alapuló, alacsony hozzáadott értéket előállító; valamint a fogyasztást és ipari beruházást erőltető, zsákutcás gazdaságfejlesztési modellben találta meg. Ez egy szteroidokkal felpumpát, túlfűtött gazdasági növekedésre épült, amelyet stimulált az elmúlt évtizedben hazánkba áramló közel 40 milliárd forintnyi uniós támogatás. Ez a pozitív gazdasági sokk éves szinten közel 4 százalékos gazdasági növekedésnek felelt meg.
Az eltapsikolt felzárkózási lehetőséget mutatja, hogy 2010-2020 között a GNI-ben kifejezett éves, átlagos uniós támogatás mértéke Magyarországon volt a legmagasabb 3,87 százalékkal (a horvát adat 1,08 százalék, a szlovén 1,09 százalék, a cseh 1,76 százalék, a szlovák 1,95 százalék, a román 2,1 százalék, a lengyel 2,53 százalék, a bolgár 3,26 százalék). A brutális mennyiségű ingyen pénz és az európai piacokhoz való hozzáférés nélkül (az export a GDP 80 százalékát teszi ki, ennek 80 százaléka az unióba megy) Magyarország már latinamerikanizálódott volna, vagy a török líra útját járva a forint rég játékpénz lenne. Az uniós pénzesőn túl a lottóötös elnyeréséhez hozzájárult még, hogy az évtized végéig a világgazdaságban prosperitás és pénzbőség volt jellemző.
A hazai gazdasági dinamizmust támogatta az "egymillió új munkahely" megteremtése, amely drasztikusan csökkentette az eltartottak, inaktívak, rokkantnyugdíjasok számát. Ezzel növelték a gazdaság kibocsájtó képességét, az adófizetők, a kenyérkeresők arányát és a fogyasztást. Ennek a növekedésre és fogyasztásra épülő irányvonalnak volt a politikai terméke a munkaalapú társadalom. A munkaalapú társadalom, a foglalkoztatottság látványos növelése olyan egzisztenciális-szociális munkakényszer alkalmazását is jelentette, amely mögött ott volt a kódolt üzenet, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék. Ezzel a politikai elnyomás helyett a gazdasági alávetettség került a fókuszba, erősítve ezzel a fizikai-kétkezi munkavégzés primátusát.
Az erőltetett növekedési, fogyasztási és beruházási politika következménye lett, hogy a kezdeti 1-1,5 százalékos éves átlagos bővülést 2,8 százalékra pumpálták fel a forint állandó leértékelődésével (2010-2022 között ez 50 százalék volt), a fiskális és monetáris alkoholizmus alkalmazásával, valamint azzal, hogy benzinnel oltották a gazdaság túlfűtöttségét. Ez a túlnyomásos gazdaságpolitika különösen 2018 elejétől kezdett életveszélyessé válni, de ahelyett, hogy a gazdaságot hűteni próbálták volna, még ekkor is padlógázzal előztek a kanyarban.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.