Mint az Euractiv néhány napja beszámolt róla, az Európai Parlament azt szeretné, hogy a korábban tervezett (és az európai Green Dealnek nevezett megállapodásban rögzített) 50 százalék helyett egyes növényvédő szerek forgalmát 80 százalékkal korlátozzák 2030-ig.
Az ügy kapcsán érdekes, és magyar szempontból különösen tanulságos szereposztás rajzolódik ki a legfontosabb uniós testületek között. Az 50 százalék az Európai Bizottság javaslata volt, amit a tagállami kormányok agrárminisztereit tömörítő Tanács (beleértve a magyar agrártárca gazdáját is) minden erővel igyekezett lazítani. Többi között egy olyan, a nagy vegyszergyártók háza táján fogant javaslatot előterjesztve, hogy készüljön átfogó hatásvizsgálat arról, mi történik a mezőgazdasággal, ha valóban érdemben korlátozzák a vegyszerforgalmat. Ezzel szemben a EP, vagyis a mandátumukat közvetlenül a választóktól kapó képviselők közössége egyszerű időhúzásnak nyilvánította a hatásvizsgálatosdit, és radikális ellenjavaslattal élt: a legkockázatosabb peszticidek esetén 80 százalékos csökkentést irányozna elő, mégpedig egy drasztikus eszköz, az egyes szerek tényleges kockázatához igazodó, sávos peszticidadó segítségével.
Annyiban mindenképpen az EP-nek van igaza, hogy a valóságban nincs mit vizsgálni: Dániában 2013-ban vezették be a mintául szolgáló vegyszeradóztatást, a dán mezőgazdaság pedig, amely előtte az egész EU legversenyképesebbje volt, pontosan ugyanolyan versenyképes maradt az adó megjelenése után is. Vagyis a „mi történik ha…” kérdésre megvan az objektív válasz: semmi. Az agrárium nem fog összeomlani, a termésátlagok nem változnak érdemben. Ráadásul teljesen egyértelmű az akarat a választók, vagyis az EU állampolgárai részéről, hogy ebbe az irányba kell menni. Egyetlen olyan kutatás sem létezik, amely ne azt igazolná, hogy az uniós népesség döntő többsége vegyszermentes, vagy legalábbis a mainál sokkal kisebb vegyszerhasználattal előállított táplálékot szeretne fogyasztani – vagyis nem csak a lehetőség, hanem az igény is adott.
Érthető a bizottsági álláspont is. Egyrészt az Európai Bizottság szinte monopolhelyzetben van az uniós szintű jogszabály-kezdeményezés terén, vagyis nekik van a legnagyobb felelősségük abban, hogy merre halad az európai szabályozás és az abból következő gyakorlat. Márpedig az utóbbi nem nagyon haladt az elmúlt bő egy évtizedben semerre. A fenntartható növényvédőszer-használatról szóló, a lényegét tekintve a peszticidforgalom csökkentését célzó uniós irányelv 2009-ben jelent meg, de érdemi hatást máig nem gyakorolt a folyamatokra. Azt például még csak fel sem mérték, hogy konkrétan melyik növényvédőszer mekkora tényleges környezeti és egészségügyi kockázatot jelent (nem a laboratóriumban, hanem a való életben, vagyis a felhasználás kapcsán), a kockázati mutatók meghatározását is csak 2019-ben, tíz évvel az irányelv bevezetése után kezdték el. Másrészt ugyan a Bizottság elvben az egész EU érdekeit szolgálja, a gyakorlatban viszont a tagállami kormányok delegáltjaiból áll (lásd például az erősen Orbán-közeli Várhelyi Olivér sorozatos botrányait), így rendre egyensúlyozni kényszerül az iparági lobbiérdekekre nyitottabb kormányzati, és a választói igényekre reflektáló bátrabb parlamenti álláspontok között.
2020-ban készült egy úgynevezett különjelentés az irányelv céljainak megvalósításáról, lesújtó konklúzióval. Nagyjából azt állapítják meg benne, hogy a kormányok ímmel-ámmal támogatják ugyan a szigorítást, de a gyakorlatban nem hajtják végre, az uniós agrárpolitika pedig nem teszi érdekeltté a termelőket a vegyszerezés visszafogásában. „A Bizottság és a tagállamok tettek lépéseket a növényvédő szerek fenntartható használatának előmozdítására, de a kapcsolódó kockázatok mérésében és csökkentésében kevés előrelépés történt. Az integrált növényvédelem alkalmazása ugyan kötelező a mezőgazdasági termelők számára, de nem előfeltétele annak, hogy a közös agrárpolitika keretében kifizetésekben részesüljenek, és az előírást kevéssé tartatják be.” (Magyarul: zavartalanul megkapják az uniós agrártámogatásokat azok is, akik semmit sem tesznek a vegyszerhasználat előírt csökkentése érdekében.)
Az előzményekhez tartozik az is, hogy két éve – ahogy a Greenpeace emlékeztetett rá - a Helmholtz Környezetvédelmi Kutatóintézetet (UFZ) készített egy részletes tanulmányt arról, hogyan lehet a differenciált adóztatás eszközével mérsékelni a legnagyobb kockázatot jelentő vegyszerek forgalmát. Az anyagban a már említett dán példára, illetve modellszámításokra támaszkodva vizsgálták, hogy milyen hatásai lennének a különböző adózási megoldásoknak a német mezőgazdaságban, és milyen jogi lehetőség lenne a leghatékonyabbnak bizonyuló adókonstrukció európai bevezetésére. Ehhez a tanulmányhoz vezethető vissza az a mostani irány, hogy az egyes szerek kockázati szintjéhez igazodó többsávos adóztatást kell alkalmazni - az adót a hektáronként és évenként megengedett maximális mennyiséghez kötve –, kiszorítva a legveszélyesebb anyagokat, és a kevésbé ártalmas vegyületek felé terelve a keresletet.
A Greenpeace szerint egy jól megalkotott adókonstrukció abban is segítene, hogy a legnyilvánvalóbb károkat, például a méhek és más beporzó rovarok tömeges pusztulását okozó szerek rövid úton „kiárazódjanak”.
A kiszivárgott EP-javaslat alapján a 2018-2020-as időszak vegyszerforgalmát veszik alapul a 80 százalékos csökkentés számításánál. Az indítványt előterjesztő Sarah Weiner zöldpárti EP-képviselő szerint az áraknál nincs hatékonyabb forgalomszabályozó eszköz: amit az adókkal jelentősen megdrágítanak, abból minden bizonnyal kevesebbet vesznek majd a gazdák. A vegyszeradóból képződő bevétel pedig segíteni tudja majd a mezőgazdaság zöld átállását, vagyis két legyet ütnek vele egycsapásra.
