Nehéz, életre szóló döntést hoz az, aki külföldre költözik. Kikerül a család, a volt iskolatársak, az ismerősök köréből, egy olyan környezetbe, ahol először minden idegen neki. A kenyér íze, az utcák szaga, a viccek poénja. Szembesül vele, hogy amit az itthoni iskolában megtanult, annak egy része az új környezetben nem érvényes, vagy csak egyszerűen nem fontos. Ha beszédbe elegyedik valakivel, kiejtése, akcentusa elárulja az idegent, a nem mindig szívesen látott külföldit.
Ha valaki mégis meghoz egy ilyen döntést, annak általában súlyos okai vannak. Mostanában a az itthoni elhelyezkedési nehézségek, alacsony bérek, magas infláció mellett egyre többen emlegetik a magyarországi kommunikációs stílus eldurvulását. Rosszul érzik magukat attól, hogy a munkahelyen, társaságban „beszólnak” nekik, durva szavakkal illetik őket, mert máshogyan gondolkodnak a világról, az ország, s benne a maguk sorsáról. Vagy csak úgy egyszerűen, mert jó viccnek tartják mások zavarba hozását, megalázását.
Tény, hogy a mindennapi kommunikációs stílus egyre brutálisabb, egyre több trágár szót hallani az utcákon, a köztereken. Fiatalok hangosan ordítanak egymásnak mocskos szavakat villamoson, trolin, szemmel láthatóan élvezve az idősebb utasok feszengését. És nemcsak az iskolás korosztály lubickol ebben a furcsa kommunikációs szabadságban. A szociális média tereiben végképp elszabadulnak az indulatok, főleg a politikai témájú posztok alatt. Gyaláznak politikusokat, közéleti szereplőket, az ő híveiket és egyáltan mindenkit, aki lehet. És úgy tűnik, mindenkit lehet.
A nyilvános stílus eldurvulása természetesen foglalkoztatja a nyelvhasználattal hivatásszerűen foglalkozókat, a nyelvészeket is. Míg pár évtizeddel ezelőtt az udvariasság volt a nyelvi pragmatika egyik kedvelt témája, mostanában az ellenkezője, az udvariatlanság.
Az udvariasságelméletek Erving Goffman amerikai pszichológus „arculat” fogalmából indultak ki. Ez az, amit elképzelünk magunkról, amilyennek gondoljuk a személyiségünket. Talán kicsit szebb a valóságosnál, de ez jól van így. Egy pozitív énkép alapján szívesen vállalkozunk új feladatokra, és optimistán nézünk a jövőbe. Aki lebecsüli magát, megriad a kihívásoktól, akarva-akaratlanul saját magát hozza rossz helyzetbe.
Az udvarias viselkedés nem más, mint embertársaink pozitív énképének alátámasztása. Nem elvtelen hízelgésről van szó, csak elfogadásról, annak elismeréséről, hogy őt is – magunkhoz hasonlóan – értékes embernek tartjuk. A kutatók megkülönböztetnek pozitív és negatív udvariasságot. Az előbbi az énkép szóbeli megerősítése dicséret vagy bók formájában, az utóbbi az, hogy elkerüljük a másokat kellemetlenül érintő helyzeteket, például nem zavarjuk kérdésekkel azt, aki szemlátomást nagyon elmerült a gondolataiban.
Ha egy közösségben az udvariasság a megszokott, a norma, ott könnyű élni. Ha egy gyerek udvarias, elfogadó környezetben nő fel, ezt a stílust tartja természetesnek, maga is így fordul mások felé. Ha ilyen emberek közé kerülünk, magunk is fellélegzünk, hiszen nem kell félnünk énképünket veszélyeztető alattomos támadásoktól.
Az udvariatlan viselkedés az előzőnek éppen az ellenkezője, durván megsérti az egyén pozitív énképét, illetéktelenül behatol az intimszférájába. Aki máson, annak külsején, életkörülményein, nézetein gúnyolódik, úgy gondolja, megteheti, mert valamilyen szempontból fölötte áll a kigúnyoltnak. A verbális erőszak a fizikai támadás fenyegetése, bevezetése is lehet.
Annak, hogy napjainkban egyre jobban terjed az udvariatlan, faragatlan, sőt brutális viselkedés, több oka is van. Lehet említeni köztük a rapperek durva nyelvezetét, ez ennek a műfajnak a sajátja. A televíziós csatornák „való világ” típusú műsorait azért nézik sokan, mert élvezik, hogy mások verbálisan kegyetlenkednek egymással. Ez a stílus aztán bekerül a hétköznapokba, sokan követik, mások elszenvedik.
Nagy a példa ereje, különösen, ha hatalommal bíró, tekintélyes emberektől ered. Márpedig a magyarországi kormánypártok képviselői nem rejtik véka alá véleményüket azokról, akik nem az ő oldalukon állnak. Az ellenzéki pártok képviselői, de a rájuk szavazók is mint az ostobaság és aljasság példái jelennek meg a beszédeikben.
Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke soha nem fukarkodik a negatív minősítésekkel az ellenzékkel kapcsolatban. 2021 szeptemberében szülővárosában, Pápán vett részt egy kampányrendezvényen a "Stop Gyurcsány, stop Karácsony" petíció aláírása kapcsán. A megjelent újságíróknak kifejtette, azért szükséges az aláírás, mert a tisztességes emberek "nem kérnek abból, hogy Gyurcsány Ferenc legyen az ország meghatározó figurája". Hozzátette: "minden jó érzésű magyar embernek elege van az ellenzék agresszív, erőszakos hőbörgéséből".
Összefoglalóan pedig: "Ilyen minőségtelen ellenzéke ennek az országnak még soha nem volt, mint a mostani". Az interjút közvetítette a helyi média, így mindenki megtudhatta, hogyan vélekedik az Országgyűlés elnöke nemcsak a politikai ellenzék képviselőiről, hanem azokról is, akik velük szimpatizálnak, rájuk szavaznak.
Aki „jó érzésű”, sőt „tisztességes embernek” tartja magát ellenzéki szavazóként is, annak rá kell jönnie, hogy a parlamenti elnök másként vélekedik róla. Komoly konfliktus ez, talán magában kevés, hogy átlépje az ember az országhatárt. Ahhoz viszont több az elégnél, hogy ne lelje „honját e hazában”, hogy a manapság sokat emlegetett, de kevesek által igazán értett Himnuszt idézzük.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.