Egy pillanatig térjünk napirendre afölött, miképp mondhatja egy magyar miniszter ugyanazzal a lendülettel, hogy az ország hosszú ideig nagyon jól meglenne az európai uniós pénzek nélkül is és azt, hogy a tanároknak majd akkor lesz „egymilliós” fizetésük, ha megszűnik az uniós pénzek visszatartása. Az ellentmondás persze áthidalható, ha az „ország”-ból kivonjuk a tanárokat, illetve, mint a kormányinfón kiderült, általában véve a közalkalmazottakat, de ezen nem érdemes fennakadni. Fontosabb az a megállapítás, miszerint az Európai Uniónak nincs alternatívája. Gulyás Gergelynek igaza van, hurrá, megszületett a nemzeti konszenzus! Ebből azonban adódnak bizonyos következtetések.
Ha nincs alternatíva, akkor végre meg kellene érteni, mit is akar a többi huszonhat ország a pénzéért cserébe. Ez a minisztereknek túlságosan is nagy fejtörést látszik okozni, jóllehet az EU illetékes testületei igyekeznek segíteni, gondosan pontokba rendezve, mi minden a gond. Jólneveltségük és az EU Alapszerződése azonban sajnos megakadályozza őket abban, hogy a csupasz lényeget is megüzenjék. Segítünk: a gond a kormány. Az, amit tizenhárom éve művel.
Bár voltak ilyen reményei, a magyar miniszterelnöknek nem sikerült a maga képére formálnia az Európai Uniót, ott ma is kötelező a valós parlamenti demokrácia és megkerülhetetlenek az olyan nyűgös „polgári” dolgok, mint a közpénzek ellenőrzött, átlátható elköltése, a sztrájkjog vagy a sajtószabadság. Ezeken belül sok mindenen lehet vitatkozni, de az elvek világosak – mint ahogyan az is, hogy következetes érvényesítésük a hazai rezsim végét jelentené.
Rövid távon enyhítené a dilemmát, ha a magyar külpolitika abbahagyná a Kreml hódító törekvéseinek alázatos kiszolgálását és nem a „tűzszünetet”, hanem az orosz csapatok Ukrajnából való távozását követelné. Orbán Viktor Putyinnal három héttel a háború előtt tartott sajtóértekezletén azt mondta, hogy békemisszióra érkezett Moszkvába. Tudjuk, hogy milyen sikerrel, meg azt is, miket beszél azóta. Mégsem lenne késő váltani és érzékeltetni a szövetséges országokkal, hogy hajlandók vagyunk velük együtt tenni a mielőbbi békéért. Észt nyelvrokonaink nemzeti össztermékük egy százalékával, lengyel barátaink a fegyvereken kívül kiképzéssel és logisztikával segítik Ukrajnát. Pont az utóbbiak példája mutatja, hogy az Európai Unió sok minden fölött hajlandó átsiklani, ha egy ország legalább a legfontosabb pillanatban részt vesz a közös erőfeszítésben.
Az EU és a NATO tagállamai közül egy sincs, amelyik ne akarná a háború mielőbbi befejezését, de akad egy, amelyik átveszi a képmutató oroszországi retorikát és úgy papol a békéről, mintha az kizárólag Ukrajnán vagy, ami még kevésbé igaz, egyenesen Amerikán múlna. Ez politikai hiba és erkölcsi bűn, amelynek következményeit sokáig fogják viselni a következő nemzedékek.
Ramzan Kadirov csecsen elnök a múlt héten már nem először üzente meg, hogy Ukrajna után Lengyelország lesz a következő, ahol „nácitlanítani” akar. Márpedig egy NATO-tag elleni agresszió esetén végképp nem lesz elég a „békevágy” hangoztatása.