Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó).
„A kemény, nyers és vad ember, akinek az apai gyöngédségét sohse éreztem.” E sorokat Ady Endre írta egy levelében az apjáról, Ady Lőrincről, s hogy a költő minden kétséget eloszlasson ennek a szerintem tragikusan és véglegesen megromlott apa-fiú viszonynak a természetét illetően, hozzátette azt is: „Apa, fiú: egy Igen s egy Nem…”.
Igen, a múlt héten beharangozott irodalmi tollrajzaimat természetesen Ady Endrével kezdem, ki mással, hiszen Ady máig a legjobb magyar politikai publicisták egyike, és ugye van „nyolc-tíz világirodalmi szintű verse – de hát kinek van annyi is?!” – hogy egy másik rettenetesen hiú embert, Füst Milánt idézzek.
Meggyőződésem, hogy Ady legalább annyira kibírhatatlan, öntelt, zsarnoki természetű, narcisztikus és egoista ember lehetett, mint Petőfi Sándor. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt feltételezem: egyiküknek sem olvasókra volt szüksége, hanem ajnározó hódolókra. S emberi kapcsolataikban sem barátokat kerestek, hanem alázatos alattvalókat inkább, akiknek az a feladatuk, sőt, egyetlen kötelességük, hogy a kedves szerző mindenki más fölött álló zsenialitását zengjék és hirdessék. Elegendő volt egyetlen félreérthető szó, egy gyanús szemvillanás, egy nem megfelelő helyzetben elhangzott, a paranoid zseni-tudat által gúnyosnak minősített kacaj, és az úgynevezett baráttól a kedves uralkodó azonnal megvonta minden királyi bizalmát és összes kényúri kegyét. Ady még az egyik legjobb barátját, a sokat tűrő Bölöni Györgyöt is képes volt úgy magára haragítani, hogy az nem fogadta a köszönését évekig.
De vajon mi és ki ellen lázadt folyton ez a világklasszis tehetség, vajon ki ellen fenekedett, harcolt és gyűjtött alattvalókat?
Ezen már Kosztolányi is értetlenkedett hírhedt Ady-bírálatában (amit persze csak Ady halála után sok évvel mert megírni). Rendben, azt még értjük, hogy Ady a köztársaság, a polgári demokrácia, a teljes választói szabadság elkötelezett híveként ostorozta, csépelte és ütötte-vágta a XX. századi Magyarországon parazitaként továbbélő magyar feudális rendszer maradványait – de mit kezdjünk azzal a militáns, agresszív harciassággal, ami sok olyan Ady-versből is árad, amelyeknek a politikai rendszerhez nincs semmi köze?
A cikkem elején idézett sorok alapján talán nem lehetetlen, hogy Adynak jól fejlett Ödipusz-komplexusa volt: egyszerre szerette és gyűlölte az apját. Szeretni őt kénytelen volt, hiszen tőle kapta a nevét, származását, magyarságát, de gyűlölte a természete miatt. Ady egy levelében azt írja, hogy apja már megint „komisz” volt az „Édessel”, azaz Ady imádott édesanyjával – márpedig a komisz szó száz éve sokkal súlyosabb tartalmakkal bírt, mint manapság. Persze, nem megvádolni akarom én Ady Lőrincet családon belüli erőszakkal, csak felhívni a figyelmet arra: a felnőtt Ady lázadása talán annak a kisgyermeknek a reakciója volt, aki a felnőtt Ady bőrében is rettegett ettől az apától. S ezt a rettegést hogyan is merhette volna bevallani a verseiben éppen ő, a zseni-tudatú költő?
Adalékként hadd idézzem Földessy Gyula írását, aki Ady Endre édesapja címmel emlékezett vissza Ady Lőrincre a Nyugat folyóirat 1929. évi 9. számában:
„Mikor 1924-ben, ötvenéves házassági évfordulója idején, több napot töltöttem Érmindszenten, hamarosan megtapasztalhattam: az öregúr nem nagy ügyet vet rá, hogy ő egy nagyon híres költőnek az apja. Az ő nagy fia csak fia maradt számára, ezért mondogatta róla nem egyszer, fia tisztelői-hívei társaságában, csúfolódó-féle hangon: »a ti költőtök«. Így mutatta be apját maga Ady Endre is előttem; egyszer nagy mulatva beszélte el, milyen gúnyosan kacagott felé Ady Lőrinc, amikor ő így szólt hozzá: »vagyok én olyan költő, mint Arany János«. (...) Társaságban, ha éppen kellett, mosolyra is tudta enyhíteni arcát az öregúr, de alapjában véve nagyon komoly férfiú volt, aki a szelíd indulatoknál sokkal inkább hajlott a haragra és a bosszankodásra, s a mindennel való elégedetlenség valóságos életeleme volt. Sok rossz percet okozott ezzel a környezetének, különösen áldott jó feleségének, a legtöbbet persze magának. Vagy egy hétnyi náluk-létemkor magam is fül- és szemtanúja voltam nem egy zsörtölődésének, elégedetlenkedésének. Nagyon jellemzőnek éreztem az egyéniségére egy keserű kitörését, amikor egy nagy társasággal Tasnádról együtt utaztunk Zilahra. Útitársai, legnagyobbrészt erdélyi írók, Ady Endréről, a verseiről beszélgettek, az öreg Ady Lőrinc csak hallgatott s a vasút ablakából látszólag érdektelenül nézegetett kifelé a nyári mezőkre. Egyszer csak nagy keserűen így szólalt meg, inkább magához szólva, mint a társasághoz: »milyen szép itt a krumpli, Mindszenten e’se sikerült«”.
Mondom, nincs nálam az irodalmi bölcsek köve, elképzelhető, hogy a megérzésem nem állja meg a helyét Ady Ödipusz-komplexusával kapcsolatban – de talán érdekes lehet ebből a szempontból is megvizsgálni, hogy vajon ki lehetett a disznófejű Nagyúr valóságos modellje…
