Tíz éve halt meg Kézdy György, aki sok remekül eljátszott szereppel, temérdek zsörtölődéssel, morgolódással és betegséggel a háta mögött maga döntött úgy, hogy nincs tovább. Az Uzsoki kórház harmadik emeletéről ugrott egy nagyot. Előző nap beszélt Orlai Tibor producerrel, egyeztetett vele a márciusi műsorról. Még optimistának tűnt, úgy gondolta, hogy akkor már tud játszani. Aztán nem sokkal hetvenhetedik születésnapja előtt sajnos mégis úgy döntött, hogy elég volt. Ettől sokan megrendültek.
Rengetegen szerették meg a Szomszédok című teleregény Virág doktoraként, amit direkt neki írt a sorozatot rendező Horváth Ádám. Testre szabta az állandóan elégedetlenkedő dokit. Beleírta a színész valós érdességét, gyakori vitatkozási hajlamát, intellektuális önállóságát, függetlenségre törekvő lényét, amit aztán volt módja megtapasztalni bőven. Kézdy nehezen szokott bele a szappanopera-létbe. Nem akart néhány vonással fölvázolni egy figurát, Shakespeare-hez méltó mélységekre vágyott, részletes szerepértelmezésre, sokszínű emberábrázolásra. Nehezen értette meg, hogy ez a műfaj ezt ledobja magáról. Azonnal felfogható szándékú, egyszerű alakok könnyed megformálására van szükség, akik különösebben nem fejlődnek se ide, se oda, nyomban megjegyezhető, hogy milyenek, és attól kezdve kis kilengésekkel olyanok is, nehogy már picit is összezavarodjon a kedves néző. Csaknem kenyértörésre került a sor. Kézdy háborgott, felfortyant, mondta a magáét, szokása szerint maximalista akart lenni. Horváth sem nagyon engedett. Végül csak közös nevezőre jutottak, és ezzel megszületett a közkedvelt figura, akit sokan valódi orvosnak hittek, és még az igaziak között is akadtak, akik kollégának szólították. Kézdy belelopta nagy lelkét, a „kicsi mérges öregúr” álcája mögé rejtett rendíthetetlen humanizmusát. Egy olyan értelmiségi teremtett – és ezzel telibe talált egy típust –, aki mondja és mondja a magáét, bár tisztában van vele, hogy általában csak a borsót hányja a falra, de egész alkatából következően mégsem tehet mást. Amúgy pedig tisztességesen teszi a dolgát, sokszor saját magával szemben is ellenzékbe vonulva.
Magával sem volt túl gyakran kibékülve. Szinte minden próbafolyamat előtt elbizonytalanodott, hogy sikerül-e majd helytállnia. Jókora sikerekkel a háta mögött is képes volt veszettül kishitű lenni, a talentumát újra és újra megkérdőjelezni, lelki gödörbe kerülni, majd feltápászkodni, ismét nagyon is két lábra állni, és megint alkotni.
Hosszú volt az elismeréshez vezető út, hiszen a pályán töltött első tíz éve lényegében az ismeretlenség jegyében telt.
Várkonyi Zoltán előre megmondta neki, ha az első tíz évet kibírja, színész lesz belőle. Nem passzolt ugyanis a külseje és a belseje. Ahogy ő fogalmazott: „Nehéz verseket, Arany balladákat mondtam tizennyolc évesen, azzal a kripli létemmel, ami akkor volt.” Nem volt az az alkat, akire epekedő szerelmeseket osztanak. Leginkább bohózati figurák, táncoskomikusok megformálására predesztinálta volna a külseje, ez viszont nem illett az alapvetően értelmiségi létéhez.
A debreceni Csokonai Színházban nem traktálják főszerepekkel. Fojtogatónak, begyepesedettnek tartja a cívisvárost. Úgy érzi, ha jól old meg egy-egy feladatot, azt sem kíséri kellő figyelem. De vannak a teátrumban nyolcan-tízen, akik körülbelül ugyanazt akarják, egyfelé húznak, és azért ez később megszépíti ezeket az időket. Ott tartózkodása utolsó időszakában odamegy Giricz Mátyás főrendezőhöz, és elpanaszolja, hogy ő itt még soha nem kapott főszerepet. Giricz ért a szóból, a Szegény Dániel című krimiben végre igazán brillírozhat. Ezután fogja magát és átszerződik Pécsre. Ez jellemző rá. Vert helyzetben kevéssé szívesen jött volna el. Ám Pécsett akadt olyan évad, amikor mindössze kétszer lépett fel, a kamaraszínházban a Jelenkor című folyóirat estjén. Aztán a Gyulai Várszínházban, Száraz György A nagyszerű halál című darabjában úgy kapja meg Jelinszkij kozák kapitány szerepét, hogy azt eredetileg Bessenyei Ferencnek szánják, s miután ő nem vállalja, többeknek felajánlják, majd jobb híján ráosztják. A produkció országos hírű siker, és Kézdy kitűnik benne. Az előadást a Pécsett főrendező Sík Ferenc állította színpadra, és ettől kezdve gondolkodik benne. Jönnek a fontos szerepek. Tíz pécsi év után, amikor már abszolút marasztalnák, boldogan szerződött Kecskemétre, az egyik legnagyobb színházcsinálóhoz, Ruszt Józsefhez. Remekül érezte magát. De akkor éppen az volt az ukáz, hogy a tehetségeket vidékről a fővárosba kell „terelni.” A Nemzeti tagjává is válik, de ott nem találja a helyét. A Schwajda György vezette szolnoki teátrumban 6 évre lehorgonyoz. Élete egyik legjobb szerepében, Barakiás zsidó főpapként a Taub János elképzelései szerint színpadra állított Caligula helytartójában, egyenesen parádés. Olyan formátumos, fölöttébb gerinces, fineszes embert alakít, aki semmilyen körülmények között nem hajlik meg a leigázó hatalom előtt. Meggyőzően, hitelesen, annyira szenvedélyesen, okosan, humánusan érvel, hogy célt ér vele, megmenti a népét. Ehhez megvolt a karizmája, a roppant szuggesztív nézése, a hevülete, és sajátja volt a logikus, világos okfejtés is.
Egyik fő műve a Karinthy-estje, amit több mint ötszázszor adott elő. A Találkozás egy fiatalemberrel ihletett átélése közben abszolút mert szembesülni önmagával, és minket is temérdek mindennel szembesített. Amikor már hosszú ideje nem adta elő, és már egyáltalán nem is akarta, Jordán Tamás visszaédesgette vele a Merlin Színházba, ahol újfent kiadós sikere lett. Másik előadóestjét, az Ákombákomot, nem sokkal a halála előtt csinálta. A Zsidó Nyári Fesztiválon mutatta be, az akkor még csak félig-meddig felújított Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában. Meghalt költőbarátai, Zelk Zoltán, Orbán Ottó, Lázár Ervin és persze Karinthy szövegeinek segítségével kereste a maga igazát, a lét értelmét. Zelk egy sorával fejezte be az estjét. „Hagyom is abba, kimegyek, mintha el sem kezdtem volna.” Az életből is ilyen hirtelen, sallangmentesen távozott. Tán utolsó szerepében, a Belvárosi Színházban, az Esőemberben olyan orvost adott, aki nemigen tud segíteni a bajba jutottakon. Úgy tűnik, rajta se tudtak.
A Stúdió K-ban, a Téboly Thébában előadásában eljátszotta Kadmoszt, a város egykori alapítóját, aki nem ismer rá arra, amit valaha létrehozott. Ámul és bámul a káoszon, a gyűlölködésen, a gyilkos indulatokon. Szörnyülködik, és nem győz csodálkozni a rémes állapotokon. Azt hiszem civilben is eljutott idáig. Feltehetően ez is közrejátszhatott abban, hogy végül elszántan ugrott egy nagyot.
