Véletlen ismeretség a miénk Tányával. Alkalmi tolmácsként segítettem a kisgyerekes, harmincas nőnek egy pesti boltban. Angolul próbálkozott, de az idősebb boltos nem értette. Én meg kihallottam az ő angolságából az összetéveszthetetlen orosz hangzókat. Végül leültünk beszélgetni a közeli játszótér egy padjára, míg a kisfia vad berregéssel körözött a homokozó körül. Kiderült, hogy pár hónapja már itt élnek. Az asszony informatikus, egy nagy nemzetközi szoftvercégnél dolgozik. A cége bezárta az orosz leányvállalatát, az alkalmazottait viszont áthelyezte más országokba. A legtöbben közel-külföldre mehettek, a vezető szakemberek pedig – mesélte – a cég EU-s lerakataihoz. Így lett Tánya pesti lakos. – Akkor most maga emigráns, vagy expat? – tettem fel a kérdést a nőnek, aki alaposan elgondolkozott a válaszon. Erről még egyáltalában nem gondolkozott, vallotta be. Formálisan inkább expat, azaz kiküldött, hiszen a cége vitte magával Oroszországból, továbbra is ugyanazt a munkát végzi. Formálisan senki sem kényszerítette ki Oroszországból. Még! – tette hozzá, s elmondta, hogy a háború kitörése utáni napokban nagyon zaklatott volt, részt vett egy tüntetésen is, élénk beszélgetéseket folytatott a közösségi hálón. Aztán kiderült gyorsan, hogy cége bezár Oroszországban, s választania kellett: marad vagy megy? Az utóbbi mellett döntött. Leginkább gazdasági emigráns vagyok – fejtegette inkább magának –, de a férjem helyzete már bonyolultabb. Kiderült, hogy a kisfiú apja – szintén informatikus – a mozgósítás elől menekülve hagyta el otthonukat. Őt a cég nem tudta Tányával együtt kihozni, most családtagként utánuk jöhetett. (Ők ketten a 2022-ben külföldre távozott százezer orosz informatikus népes seregének tagjai. Az orosz digitalizációs miniszter szerint az orosz IT-cégek az állományuk 10 százalékát veszítették így el. Feltehetően a legjobbakat.) A férj eleinte egy közel-külföldi városban dekkolt. Közel-külföldnek nevezik a függetlenné vált korábbi szovjet tagköztársaságokat. Oda áramlott ki a mozgósítás elől legalább négyszázezer orosz férfi a múlt ősszel. Bejárta az internetet a kép az orosz-grúz határnál feltorlódott sok-kilométeres autósorról. De hasonló sorok voltak a kazah és az azeri határokon, s a vízum nélküli beutazást lehetővé tevő repülőtereken.
A mozgósítás már a második hullám volt, az első tömeg akkor zúdult külföldre, amikor Putyin elkezdte ukrajnai háborúját.
Őket már inkább lehet a politikai emigránsok közé sorolni, együtt azokkal az ismertebb személyekkel, akik szót emeltek Ukrajna megtámadása ellen. Jó néhányan vannak, akik el is mentek, többen addig is afféle kétlakiak voltak: lakás Nyugaton és Keleten is. Most már csak Nyugaton. Az ismert orosz írók közül többen is így éltek: Borisz Akunyin például Londonban, Ljudmila Ulickaja Berlinben lakik most. A legismertebb emigráns, Alla Pugacsova énekesnő a háború kitörése után gyorsan Izraelbe utazott. Utána ugyan visszaingázott Moszkvába, de onnan újra visszatért Izraelbe, miután férjét, Maxim Galkin tévés személyiséget és humoristát az orosz állam „idegen ügynökké” nyilvánította. (Szovjet vicc. Ki volt Leonyid Brezsnyev? Kisszerű politikai személyiség Pugacsova korszakában. Az SZKP KB hajdani főtitkárának neve aktuális személyre cserélhető.)
A háború, a mozgósítás csinált politikai menekülteket olyan emberekből, akik egész jól megvoltak Putyin Oroszországában. Nagyvárosban éltek, jó képzettséggel, rendesen kerestek. Ebből tellett lakásra, a gyereknek jó iskolára, rendszeres külföldi nyaralásra. Putyin rezsimje a legutóbbi időkig – sőt, még ma is – hagyja utazgatni azokat, akiknek telik rá. Az útlevél nem rendkívüli kiváltság, mint volt a szovjet korban. A török Riviérán vagy Cipruson eltöltött két hét millióknak szolgáltatta a szabadság illúzióját. Tánya és férje, rengeteg társukkal együtt a politikai emigránsok/menekültek és a gazdasági migránsok közötti szürke zónában érzik magukat. Hazavágynak a maguk konszolidált életébe, amelyet a korábban érvényes putyini közmegegyezésnek köszönhetően a politika elkerült. Ők nem abban a médiavilágban éltek, mint az oroszországi társadalom többsége, szinte nyugati jövedelmük és fogyasztásuk volt. Most meg?
Az interneten is találkozom hasonlókkal. Egy Németországban élő orosz kutató naponta teszi közzé értékeléseit Oroszországról, Ukrajnáról, a háborúról, az orosz mentalitásról, meg persze arról, hogy mit értenek ebből a nyugatiak. Több tucatnyian követik, kommentálják, vitatkoznak a Facebookon egymással. Hová húznak? Putyin Oroszországa elviselhetetlen nekik, de viszolyognak az ukrán nemzetieskedéstől, s jól látják az ottani világ sötét és szélsőséges oldalát. Oroszok. Az ukrán különállást nehezen emésztik meg. Nyugaton élnek, de lakóhelyüket orosz szemmel nézik. Egy kicsit le is nézik a nyugatiak tudatlanságát. „Európaibbak vagyunk nálunk”, sugallják a kritikus beírások.
Európa kétszáz éve sóhajtozik azon, hogy az orosz lélek milyen mély és rejtelmes. Pedig akkor még nem is volt internet, ahonnan megismerhette volna őket.
Emigránsok voltak, és voltak orosz regények. Ezek tükrözték a társadalmi elit kiábrándultságát, elégedetlenségét az orosz állapotokkal, és vágyát valami más, valami európai iránt.
Az internet szerint a harmadik legnépesebb diaszpóra a világon az oroszoké. Csak az indiai és mexikói eredetűek vannak többen a tízmilliós orosz külföldi közösségnél. Persze ehhez tudni kell, hogy ezen oroszok jó része soha nem költözött külföldre – a határok kerültek arrébb. Milliók kerültek ilyen helyzetbe a Baltikumban, Moldovában, Ukrajnában, Közép-Ázsia új államaiban. Bonyolítja a helyzetet, hogy ennek a tízmilliónak jó része ugyan orosz anyanyelvű, sőt orosz kultúrájú, de magát nem oroszként határozza meg. Őket orosz-nyelvűként emlegetik. Izraelben egymilliónál több orosz anyanyelvű zsidó él, de rengetegen vannak olyan volt szovjet polgárok, akik német őseik jogán települtek vissza a szövetségi köztársaságba. Hogy ezek a kivándorlók gazdasági vagy politikai okokból cseréltek-e hazát, azt nehéz lenne megmondani. Azt gondolom, hogy az oroszországi emberek esetében a gazdasági emigrációnak is erős politikai tartalma van.
Borisz Godunov orosz cár 1598 és 1605 között uralkodott. Ugyan nincs valami jó PR-ja az orosz köztudatban, de Rettegett Iván utóda igyekezett modernizálni nagy országát. Nyitott Európára. Ennek jegyében először egyetemet akart alapítani, de amikor látta ennek az akadályait, úgy döntött, előkelő fiatal nemeseket, bojárfiakat küld nyelveket és európai kultúrát tanulni Angliába, Svédországba és német városokba. Összesen tizennyolc ilyen orosz ifjú ment a nagyvilágba tanulni, de egyikük sem tért haza. Ahogy inkább külföldön maradtak a költekezésükről elhíresült orosz arisztokraták is a XIX. században. Aki tehette, menekült az orosz viszonyokból. Még azok is, akik alapvetően haszonélvezőik voltak annak a világnak. Majd persze jött egy forradalmár nemzedék is, amely készült a hazatérésre, arra, hogy átalakítsa az önkényuralom és a mély elmaradottság világát. De a nagy hazatérés csak Leninnek és különvonata utasainak sikerült. Érdekes, hogy a hatalomra jutott bolsevikek sok dologban ugyanúgy viszonyultak az emigráció jelenségéhez, mint a cárok. A Romanovok már a XVII. században bevezették, hogy a külföldre utazást csak az uralkodó engedélyezheti, s a kegyért külön kérelemben kellett hozzá fordulni. Az engedély nélküli határátlépés kísérletét büntették. Az üzleti célú próbálkozást megkorbácsolással, a politikai célzatút kivégzéssel. Aki pedig engedéllyel kiutazhatott, de nem tért vissza, az elkövette a hazatérés megtagadása nevű bűncselekményt. Ami például vagyonelkobzással, vagy a családtagok megbüntetésével járt. Sztálin a háború után megtiltotta a szovjet és a külföldi állampolgárok közötti házasságkötést is. Nehogy már ilyen okból utazgassanak! Később persze voltak enyhítések, liberalizálások, voltak kivándorlási hullámok. A XIX. század végén, a XX. század elején a pogromok és a nyomor egyszerre hajtotta kifelé az orosz zsidókat. De külföldre mentek azon orosz vallási csoportok is, akik szembeszálltak az államegyházzal.
Hullámokban mentek, menekültek. Előbb a „fehérek” a polgárháború alatt és után. A szovjethatalom eleinte örült ennek. Péterváron a párt egyszerűen hajóra tette a reménytelenül burzsoá gondolkodókat, művészeket. A második világháború újabb milliókat vitt magával. Volt, akik a németekkel mentek Nyugatra, de sok nácik által elhurcolt kényszermunkás, hadifogoly is inkább maradt, mint hazatért.
Az utazáshoz való jog és az emigráció a mindenkori orosz állam számára veszedelmes eretnekség, sőt lázadás.
Az útlevél cári kegy.
Vagy pártfőtitkári. Az enyhültebb években külföldre induló turistacsoportok részére felkészítést tartottak, mielőtt Magyarországra érkeztek. Magatartási szabályokat diktáltak nekik, a helyiekkel való spontán kapcsolatoktól óvták a kiválasztott utazókat, s figyelmeztették őket, ne szédüljenek meg az esetleges árubőség láttán… És mondják a magyaroknak, hogy náluk is minden van, sőt több és nagyobb. A rendszer alapból ostoba volt, de azért nem volt teljesen hatástalan ez a tudati kondicionálás.
A kilencvenes években újabb emigrációs hullámok indultak Nyugat felé, de ez már más korszak volt. Volt visszaút is. Megjelentek az orosz világ és a külföld között ingázók, s felbukkantak az új oroszok, az új gazdagok: rubel- és dollármilliomosok, vállalkozók, befektetők. A világ pedig ámult azon, ahogy ezek vásárolnak, szórják a pénzt, jachtokat, palotákat vesznek. Pazarló fogyasztásukról sok vicc is terjedt. A jelcini, majd a putyini világnak ezek a jelenségei új értelmet adtak az orosz emigráció fogalmának is. Az orosz elit egy része módszeresen külföldre költözött – ahogy a cári arisztokrácia tette az előző századfordulón. Oroszországban keresték a milliárdokat és Nyugaton költötték el. Ott járatták drága intézetekbe a gyerekeiket, ott kezeltették magukat. A középosztály meg mehetett Hurghadába.
Az Ukrajna elleni háború vetett véget ennek a látszatidillnek. A háború persze nem tavaly kezdődött. Voltak előzményei Csecsenföldön, Grúziában. A Krím elfoglalása, a Donyec-medencei harcok. Megváltozott az orosz légkör is, a laza tekintélyuralom valódi rendőrállammá változott. Újrafogalmazták az állami ideológiát, lett pionírszervezet is. Az orosz állameszme a birodalom, az ellenség pedig, amelytől el kell zárkózni, a romlott (meleg, transznemű, liberális, vegyes-fajú, kaotikus) Nyugat. Nem hiszem, hogy ez az ideológiai agymosás nagyon eredményes lenne, de a közvélemény-kutatások szerint a társadalom jelentős része elfogadja ezt a kínálatot. Ám sokan kétségbe vonják ezt az elfogadást. Egyebek között épp azzal a menekülthullámmal érvelnek, amely a szeptemberi mozgósítás után indult. Az első, február/márciusi távozók feltehetően a politikailag aktívak, a háború és a rendszer tudatos ellenzői közül kerültek ki. Őket követték azok – pár ezren, tízezren lehettek – akiknek az egzisztenciájuk került veszélybe azzal, hogy nyugati munkaadóik kivonultak Oroszországból. Aztán egy ideig nem volt nagy mozgás, majd elindultak a behívó elől szökő oroszországiak. Az elszivárgás azóta sem állt meg, ugyanis a határokat nem zárta le a rendszer. Ez egyelőre kockázatos lenne, s nem akarnak még nagyobb elégedetlenséget provokálni. A kiutazási tilalom ugyanis egyértelműen mutatná az orosz társadalomnak, hogy visszatért az önkényuralom, minden úgy van, mint a szovjet időkben. Én azt hiszem előbb-utóbb ez is bekövetkezik, ahogy ismételt „részleges” mozgósítás is várható. Erősödik az ideológiai megdolgozás a külföldre távozottak elleni médiatámadásokkal együtt.
Oroszország kormánya szellemi öncsonkítást végez, amikor távozásra kényszeríti a nemzet legjobb és leginkább mobilis rétegeit. A hivatalos statisztikák is félmillióra becsülik a háború miatti emigrációs népességcsappanást. És ebben talán nincs is benne az Izraelbe kivándorlók több tízezres csoportja. Ezek az emberek a lábukkal a nyugati modellre szavaztak. Épp úgy, mint Borisz cár tizennyolc bojárfia.