– Nagyon szoros a kapcsolatom Ukrajnával, hiszen ott születtem, onnan települtem át 2005-ben Kárpátaljáról előbb Debrecenbe, majd később Nyírbátorba. Február 24-én, amikor Putyin bejelentette, hogy lerohanták az országot – vagyis ahogyan ő fogalmazott, speciális hadműveletet indítottak –, anyukámék épp odautaztak Magyarországról, és izgultam, vajon visszaengedik-e őket majd a határon. Ugyanezen a napon nem csak az aggódás volt bennem, szinte azonnal „beindultak” a segítő reflexeim. Akkortájt még gyeden voltam a kisfiammal, korábban viszont évekig dolgoztam a debreceni menekülttáborban, majd a nyírbátori őrzött szálláson, ahol a kiutasításokra várók tartózkodtak – idézi fel a háború első napját Adóba Éva, a Menedék Migránsokat Segítő Egyesület nyírbátori munkatársa, aki lassan egy éve segíti a háború elől hazánkba menekülőket. Ukrajnában tanárként végzett, és akkori lakóhelyén, Salánkon, a helyi középiskolában angoltanárként is dolgozott, ám mindig is úgy érezte: az ő munkája a segítés.
Amikor tavaly február végén adományt vitt Tiszabecsre, közelről látta, milyen mértékű a segítségre váró tömeg. Nemcsak adományt gyűjtött a háború kitörésének másnapjától a menekültek számára, de a közösségi oldalakon elérhetővé tette a telefonszámát azzal, hogy bárki, akinek szüksége van ukrán tolmácsra, keresheti. Nem sokra rá csörögni is kezdett a telefon: hazai szállásadók, hotelvezetők hívták, akik felajánlották az üres kereskedelmi szálláshelyeket, hétvégi nyaralókat, panziókat a rászorulók és az átutazók számára. Nyírbátorban például épp eladás alatt állt egy hotel, és amíg a tranzakció le nem zajlott, a régi tulajdonos rendelkezésre bocsátotta az ingatlant. Ide végül harmincan be is költöztek, jellemzően harkiviak, akik az elsők között tapasztalhatták meg a bombázások borzalmait.
– Lelki támogatásra volt a legnagyobb szükség. Emlékszem egy anyukára és a lányára, akik a cicájukat is magukkal hozták Harkivból: napokig csak dermedten, fásultan ültek, alig beszéltek, a macska egy hétig csak az ágy alatt feküdt. Egy másik családnak játékokat, gyerekruhát, babakocsit vittem, de volt olyan anyuka, akit csak átöleltem, és együtt sírtunk – idézi fel Éva. Eleinte önkéntesként végezte ezt a munkát, később megkereste korábbi munkahelye, a Menedék Egyesület, hogy vissza tudna-e állni, hiszen már látszott, mekkora lesz a menekültáradat. Először az volt a feladata, hogy felkutassa a térségben azokat a helyeket, ahol ukránok voltak. A katasztrófavédelem ugyan hivatalosan regisztrálta legtöbbjüket, de olykor véletlenszerűen is rábukkant segítségre szorulókra: egy munkásszállón mariupoliak voltak, Máriapócson dnyipróiak.
Nyírbátorban évek óta dolgoznak ukrán férfiak különböző üzemekben, hozzájuk is indultak a családtagok: eleinte ők is munkásszállón laktak, aztán később a cég bérelt nekik olyan társasházi lakásokat, ahol már komfortosabb körülmények között lehetett együtt a család. A háború az ő életüket is felforgatta. Korábban a férfiak néhány havonta mentek csak haza, most viszont újból össze kellett csiszolódniuk, megszokni a mindennapos együttlétet.
Egyre fájdalmasabb hullámok
A háború kitörésének első napjaiban sokan ösztönszerűen segítettek, magánemberek, vállalkozók, egyházak, civilek fogtak össze, és hirtelen mindenki tette, amit tennie kellett. Aztán, ahogy látszott, hogy fel kell készülni a menekültek tartós ellátására, rendszerszerűbbé vált Éva munkája is.
– Eleinte legfőképp kríziskezelésre volt szükség, később azonban beindult az úgynevezett esetkezelés is: személyre szabottan kellett kitalálni, kinek mire van a leginkább szüksége. Az első napokban az volt a legfőbb kérdés, hogy az átutazók hogyan tudnak autópálya-matricát vásárolni, miként tankoljanak, hol lehet megpihenni, megmelegedni, vagy éppen a lerobbant autójukat megjavíttatni. A háború kezdetén elsősorban azok a kisgyerekes nők jöttek át Ukrajnából, akiknek volt autójuk: többségük Nyugat-Európába, Csehországba, Lengyelországba ment tovább. Fájdalmas párhuzama a történelemnek, hogy néhány család Horvátországban olyan házakban kapott menedéket a Vöröskereszttől, ahonnét korábban a délszláv háború miatt menekültek el az emberek, s később már nem tértek ide vissza. Akadt olyan is, aki inkább Bulgáriát választotta, mert oda nem kellett vízum: sokakban élt a gyanakvás, hogy elveszik az útlevelüket, vagy menekültstátuszt kapnak, s így nem tudnak majd hazatérni. Később jöttek azok, akik már jóval fájdalmasabb körülmények között, olykor napokig a vasútállomásokon várva, gyerekkel, sebtiben összepakolt csomagokkal, bizonytalanságban, gyakran étlen-szomjan utaztak a határig. Nekik hosszabb idő kellett ahhoz, hogy ezt a sokkot valamennyire kiheverjék, s elkezdjenek azon gondolkodni, hogyan tervezzék meg az előttük álló heteket, hónapokat.
Átmeneti állapotban
Noha a háború kitörésének lassan egy éve, a nálunk élő menekültek zöme továbbra is úgy gondol magára, mint aki átmenetileg él az országban, máról holnapra, különösebb célok nélkül, leginkább azt várva, mikor térhet vissza. Az aktivista szerint ez okozott nehézséget akkor is, amikor az ukrán gyerekeket kellett nyár végén beiskolázni. Magyarországon törvény írja elő, hogy az iskolás korúaknak kötelező tanulni, és ez érvényes a három hónapon túl itt lévő menekültekre is. Ám mind ők, mind az édesanyák eleinte ellenálltak, arra hivatkoztak, nem tenne jót a gyereknek, ha idegen közegbe kerülne, nem beszéli a nyelvet, inkább megoldják valahogy online a tanulást.
A kezdeti ellenkezés után végül szeptemberben minden itteni iskolaköteles ukrán gyerek beiratkozott a megfelelő osztályba, s úgy tűnik, február elejére a legtöbben bele is rázódtak a mindennapokba. Olykor egy véletlenen múlt, hogy a korábbi konok „nem akarok Magyarországon iskolába járni” hozzáállás megváltozott. A kiskamasz Mása jó ideig dacosan hallgatott az osztályában, nem volt együttműködő, nem barátkozott, aludt a padon, s egész lényével azt sugallta: hagyják őt békén. Aztán Éváék szerveztek egy közös kirándulást a debreceni adventi vásárba, és a nyírbátori kisvárosi lét után a lány rácsodálkozott, hogy lám, Magyarországon is vannak nagyvárosok, hasonlók Mariupolhoz, ahonnét ő érkezett. Ezután szinte teljesen átalakult: most már magyarul akar tanulni, érdeklődött, hogy az egyetemen milyen szakok vannak, az iskolában is aktív lett, és szorgalmas. Mindez a családra is hatással van. Az édesanya legutóbb már azzal kereste fel a segítőt, vajon milyen feltételekkel tudnának ők itt házat vásárolni, mert hosszú távra terveznének.
– Azt tapasztaltam, hogy a menedékes családoknál nagyon fontos a gyerekek hozzáállása az ittléthez, hiszen ha valaki folyamatosan csak azt mantrázza, mikor mennek már vissza, az a felnőttek számára is frusztráló – mondja Adóba Éva.
Nem az oroszokat, Putyint hibáztatják
Nemcsak kisgyermekes családok, gyerekükkel egyedül érkező anyukák, de idősek is vannak az otthonukat kényszerből hátrahagyottak között. Azokat, akik már nem tudnak magukról gondoskodni, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Mérken, egy idősotthonban helyezték el. Van olyan nyugdíjas asszony, nem is egy, aki a kilencven éven felüli édesanyjával karöltve érkezett Donyeck megyéből, Bahmutból.
– Sokszor nehéz pillanatokat élünk át együtt. Minap történt, hogy a hetvenéves Lídia néni elmesélte, korábbi lakóhelyükön egyfajta kevert nyelvet használtak, az oroszt és az ukránt vegyesen, ám a háború kitörése után igyekeznek csak ukránul megszólalni. Azt azonban hangsúlyozta, hogy egyedül Putyint, az „ördögöt” tartja felelősnek a tragédiájukért, az orosz embereket nem, sőt azokért az orosz katonákért is imádkozik, akik a fronton halnak meg. Aztán szinte kétségbeesve hozzátette: végtére is miként tagadhatná meg örökre az orosz nyelvet, hiszen akkor nem tudná eredetiben szavalni Puskint!? – meséli a segítő.
Az idősebb embereknél általában nem konkrét ügyintézésre van szükség, inkább arra, hogy időnként átöleljék őket, meghallgassák a történeteiket, elüldögéljenek velük az ágyuk szélén. Most éppen azt szervezik, hogy ha tolmácsolással is, de beszélgethessenek egy pappal, amire nagy igényük lenne, ebben pedig segítséget kapnak a katolikus egyháztól.
Ami a visszatérést támogatja
Vannak, akik néhány hónapnyi itt-tartózkodás után már visszatértek Ukrajnába, köztük a mozgáskorlátozott Gyima és lánya, Karina is, ők mariupoliak. Felvetődik a kérdés: miért indul haza egy ukrán család egy olyan városba, amely jelenleg orosz fennhatóság alatt van, és vajon ezzel egyben elfogadja-e ezt az állapotot? Éva szerint nem ez a legfontosabb, amikor a menekült családok a visszatérés mellett döntenek. Gyima képzett mérnök, aki Magyarországon nem talált a végzettségének megfelelő munkát, egy gyalupad mellett kellett dolgoznia három műszakban. Ők egyébként is tehetősebbnek számítottak, otthon szép házuk, autójuk volt, nyaraló a tengerparton, ráadásul érkeztek a hírek, hogy a lakásokat elkezdik felújítani, aggódtak, mi lesz az ingatlanjuk sorsa. Számukra az, hogy hónapokig egy nyírbátori kis lakásban éltek, különösebb perspektíva nélkül, a visszatérést támogatta. Induláskor a férfi még beszélt a távlati terveiről is, azt mondta, megnézik, mi otthon a helyzet, és eldöntik, maradnak-e. Az viszont szinte biztos, hogy ha újra nekivágnak, nem Magyarországot választják végső úti célul, hanem továbbmennek Nyugat-Európa országai felé.
