Freudi elszólást produkált minap Gwendoline Delbos-Corfield EP jelentéstevő, amikor – mint utóbb lapunknak kommenálta pontatlanul – de kibökte, hogy szerinte magyar hatóságok és titkosszolgálatok szivárogtatnak az oroszoknak. Senki nem ringatta magát abba a naiv elképzelésbe, hogy képviselőasszony táskájában ott lapulnak egy szigorúan titkos operatív felderítés aktái, amelyben dokumentálták, ahogy X magyar szakszolgálat Y nevű embere Z helyen konspiratív körülmények között találkozott Igorral, az orosz követség kultúrattaséként dolgozó fedett katonai hírszerzőjével. A képviselő pontatlan megfogalmazása abból fakadt, hogy mint hírszerzési ügyekben járatlan laikus nem igazán látja a finom különbséget aközött, hogy valakit az orosz szolgálatok beszerveznek, szaknyelven szólva „beütnek”, vagy az illető valami fura oknál fogva magától, szinte tálcán kínálja a lehetőséget az oroszoknak, hogy államtitkokhoz jussanak. Mint a magyar fél tette.
Szijjártó Péter külügyérnek láthatóan nem borzolta fel a kakastaraját, hogy miután országlásuk alatt - egyes vélekedések szerint orosz elvárásra - leépült a hazai kibervédelem, a minisztériumának teljes hálózatát megfertőzték „öreg barát” Szergej Lavrov hekkerei, úgy, hogy nemcsak a magyar diplomáciai kar teljes levelezgetését lehetett Vlagyivosztokról is olvasgatni, de rajta keresztül az orosz szolgálatok be tudnak lépni más NATO partnerek gépeibe is. Az orosz fél így is úgy is operatív előnyökhöz és súlyos államtitkokhoz jutott. Akkor mi a különbség? Orosz szemmel nézve az, hogy nem kellett beszervezéssel fáradozniuk. A magyar külügy gépein át olcsón, gombnyomásra ömlött az operatív információ ami kincset érhetett az éppen ukrán invázióra készülődő oroszoknak. Szóval tény, a Gwendoline nagysasszony fogalmazhatott volna egyértelműbben is, mondjuk: minek ott árulót keresni, ahol ilyen nagyon hülyék a szövetségesek? Igaz, a kérdésben ott lapul a feltételezés is. Az, hogy hírszerzés árnyékvilágában ennyire azért senki sem ilyen ostoba, pláne nem ingyen.