- Birovits Zsuzsanna: A játszóruha

Régóta futok. Az évek során megtanultam, hogy figyeljek a testem jelzéseire. A levegővételre. Az izmaim bemelegítésére. A futások végi nyújtásokra. Legjobban azt a pillanatot szeretem, amikor úgy érzem, hogy nem bírok tovább futni, de egy addig ismeretlen erő előbukkan a testem mélyéről, és összeszedve minden erőmet, folytatom. A futás vérátömlesztés volt számomra. Élővé váltam tőle. Napról napra.
Kiszálltam az autómból, a futódzsekimet becipzároztam, és elindultam az erdő felé. A folyó és az erdő megnyugtatott.
A part ilyenkor üres volt. Mintha csak a természet és én léteznék.
„Vigyáznom kell magamra!” – jutott eszembe hirtelen, és megtapogattam a dzsekim zsebét. Éreztem a kis dobozt, ahogy a tenyerembe simult. Elmosolyodtam.
„Minden rendben van. Minden rendben lesz!”
Szemerkélni kezdett az eső, majd zuhogni, mintha sosem akarna elállni. Teljesen eláztam, mire az autómhoz értem. Rózsaszínű futócipőmben tocsogott a víz. A futónadrágom és a dzsekim rátapadt a bőrömre. Egyre inkább vacogni kezdtem.
„A francba! Jobban tettem volna, ha inkább otthon maradok.”
Ráadtam a gyújtást. Az autó hörgött egyet, és többszöri próbálkozás után sem indult.
A telefonomat kerestem, de rádöbbentem, hogy otthon felejtettem. Kiszálltam az autóból, és stoppolni kezdtem. Senki nem vett fel, így elindultam.
Hosszú ideje sétáltam, amikor egy sötétkék Audi megállt mellettem.
– Elvihetem? – kérdezte a sofőr. Fekete garbót és sötétkék farmert viselt. Fekete keretes szemüvege még inkább kiemelte szemének zöld színét. Ismerősnek tűnt valahonnan.
– Köszönöm. Igen. Nem indult az autóm.
– Bekapcsolom az ülésfűtést. Csöpög a víz a ruhájából. Biztosan fázik.
– Nagyon kedves.
A fogaim kocogtak a hidegtől. Zsebre tettem a kezemet. Az ülés másik oldalára húzódtam.
– Van ott hátul egy pléd is! – mondta a sofőr.
– Köszönöm. Az jólesne. Mindjárt megfagyok.
Hátrafordultam, és elvettem a szürke plédet. Ahogy felemeltem, észrevettem egy ott heverő régi Playboy magazint. Mosolyogni kezdtem, majd betakartam magam. Virágillat áradt a takaróból. Sóhajtottam. Az ablakhoz bújtam. Kezeim hirtelen megérezték a kis dobozt a zsebemben.
„Minden rendben. Minden rendben lesz!”
Vettem egy mély levegőt, és lehunytam a szemem. Próbáltam nem gondolni semmi rosszra. Felnőtt nő vagyok. Tudok magamra vigyázni. Már tudok.
Pár perc múlva kinyitottam a szemem. Rápillantottam a férfira, és ekkor már eszembe jutott, honnan olyan ismerős ez az arc. Egy könyvborító hátoldaláról.
– Maga Kristóf András Péter? Az író? – kérdeztem tőle.
– Igen. Honnan tudja? – kérdezte az idegen.
– Az összes regényét olvastam. A könyvei hátulján ott a fényképe.
– Tényleg olvasta az összeset?
– Igen.
– Melyik a kedvence?
– Az utolsó csók. És a magáé?
– Az elszalasztott esély. És ki a kedvenc szereplője?
– Természetesen Krisz. Minden nő álma típus. Ilyen férfiak nem élnek a XXI. században.
– Tényleg? Magamról mintáztam. Téged is megmentettelek. Nem baj, ha tegezlek?
– Nem. Ha nem jössz erre, már szétáztam volna az út szélén, valóban. A barátnőd biztos boldog, hogy veled lehet.
– Nincs barátnőm jelenleg.
– Ja, akkor már értem azt a régi újságot a hátsó ülésen.
– Lebuktam – kacsintott Péter.
Az eső zuhogott. Az ablaktörlő alig bírta letörölni a szélvédőre zúduló vizet.
– Itt lakom a következő kanyar után egy kis házban. Megállhatunk ott egy kávéra. Van száraz ruhám is. Utána hazaviszlek. Nem venném a szívemre, ha egy rajongóm tüdőgyulladást kapna miattam. Mit szólsz hozzá?
„Minden rendben van. Minden rendben lesz” – mantráztam magamban, és belekapaszkodtam a zsebemben lévő kis dobozba. A tenyerembe simult.
– Nem tudom, jó ötlet-e. A barátom már biztosan aggódik értem.
– Gyere! Nincs mitől tartanod!
– Jó… miért is ne? A kedvenc íróm vagy. És már nagyon fázom ebben a vizes cuccban.
– Szuper. Készítek valami harapnivalót is, ha szeretnéd.
– Arra semmi szükség. Átöltözöm, és hívok egy taxit. Oké?
– Rendben.
– Megérkeztünk – mondta a férfi egy takaros kis ház előtt. Fehér és rózsaszínű hortenziabokrok virítottak előtte.
– Milyen szép! Mint Az utolsó csók egyik helyszíne.
– Igen. Innen vettem az ötletet.
Méhviasz és a parfümjének illata keveredett a tágas nappaliban.
– A vendégszoba a folyosó végén van. Ott átöltözhetsz. Találsz száraz női ruhát a komódban. Addig főzök egy forró teát.
– Az jólesne most. Teljesen átfagytam.
Beléptem a szobába. A hófehér falon egy hatalmas festmény lógott az ajtóval szemben. A kertet ábrázolta. A bokrok mellett az író mosolygott. Élethű nagyságban.
Gyorsan levetettem a vizes futónadrágomat és a zoknimat. A futócipőmben állt a víz. A zoknimból is folyt. A hófehér hajópadlón kis tócsa keletkezett tőle. Arrébb léptem. Mielőtt levetettem a dzsekimet, benyúltam a zsebembe. A kis dobozt kerestem. Tenyerembe vettem.
,,Minden rendben. Minden rendben lesz” – suttogtam magamnak.
Egy fehér, kapucnis pulcsit és egy melegítőalsót vettem ki a komódból. Pont jó volt a méret.
Örömmel léptem ki a konyhába.
– Mi ez? Úristen! – hitetlenkedtem megdöbbenve, amikor megláttam a vendéglátómat.
– Egy kis játék.
– De hát te jelmezben vagy!
– Gyere! Játsszunk egyet! – kérlelt a férfi.
A vágy a szemében eszembe juttatta azt az éjszakát, amikor 19 évesen az első barátom elvitt egy buliba. Azt mondta, egy barátja szülinapja lesz. Csak azt felejtette el megmondani, hogy engem szán ajándéknak.
Megérkezésünkkor mindenki játszóruhát viselt. Sokkolt a látvány. El akartam futni. De Gyuri, a barátom meggyőzött róla, hogy nem lesz semmi baj. Hittem neki.
Jelenetek villantak be párokról, férfiakról és nőkről, akik hasonló ruhákat viseltek, és ugyanazt mondták: „Játsszunk egyet!” Nagy mellű nőket láttam, akik férfiak hasán lépkedtek fekete lakkcsizmában és neccharisnyában. Az ünnepelt tekintetét, aki szemében számomra addig ismeretlen vágy csillogott.
Saját kislánykori álmaim a szerelemről és a romantikus első éjszakáról úgy pukkadtak szét ezen az éjszakán, mint egy születésnapi lufi.
– Játszani akarsz? Velem? Minek nézel te engem? – ordítottam.
A férfi nem mosolygott. Olyan volt, mint egy kisfiú, aki nem kaphatja meg a nyalókát, amire oly nagyon vágyott. Villámokat szórt a szeme. Az eddigi kedvesség eltűnt a hangjából. Az ismeretlen hang megrémített. Teste fölém tornyosult.
– Azt hittem, benne leszel. Csillogott a szemed, amikor beszálltál az autómba. Mi másért, ha nem ezért? A félénk kis nyuszi csak álca. Tudom. A vendégszoba gardróbszekrénye tele van játszóruhákkal. Gyere! Ne kéresd magad, kislány! – mondta, és erősen megszorította a csuklómat. Megpróbáltam elhúzni, de egyre erősebbé vált a szorítás.
– Ez fáj! Hagyd abba, kérlek! – sziszegtem. És egy nagyot nyeltem.
Nem tudtam, mitévő legyek. Egyedül, az isten háta mögött. A híres író házában. Senki sem hinne nekem, ha elmesélném, hogy mit akart tőlem.
Régen sem hitt nekem senki. Senki sem hitte el, hogy én nem akartam születésnapi meglepetés lenni. Azt mondták, magamtól mentem oda. Biztos tudtam, mi vár rám. De nem tudtam. Ártatlan kislány voltam. Csillámporos álmokkal.
– Adj pár percet! – ennyit voltam képes kinyögni. Lefagytam. Akkor, és most is.
– Okos kislány – mosolygott a játszani akaró. És elengedte a csuklómat. Legszívesebben világgá szaladtam volna. Kikapartam volna a szemét. De nem tehettem. El kellett hitetnem vele, hogy benne vagyok a piszkos játékában. Az volt az egyedüli esély a szabadulásra.
Bementem a vendégszobába. Remegni kezdett a kezem. A mellkasomon tonnás súly nyomását éreztem. Az ajtónak dőltem. Ziháltan kapkodtam friss levegő után. Eszembe jutott egy este. Egy szülinapi parti. Akkor nem tudtam mit tenni. Talán most igen.
Hideg vízzel arcot mostam.
,,Nem hagyom, hogy velem vagy bármilyen naiv kislánnyal még egyszer megtegye ő vagy bárki más!” – gondoltam.
Kinyitottam a gardróbszekrényt. Tekintetem egy tűzpiros bőr melltartóra és bugyira tévedt. Felvettem. Egy combközépig érő, piros, tűsarkú csizmával. A fürdőszobai tükör mellett rúzsok és szemceruzák sorakoztak. Kisminkeltem magam. Égővörös rúzst tettem fel. Fekete szemhéjtussal kihúztam a szemem. Mintha nem is én lettem volna. Én sosem használok ilyeneket. Kifésültem hosszú, szőke hajamat.
„Minden rendben. Minden rendben lesz” – nyugtattam magam, és tenyerembe vettem a kis dobozt, ami eddig a zsebemben lapult. Légzésem egyenletesebbé vált. Belenéztem a tükörbe. Egy ismeretlen arc nézett rám. Kiléptem a szobából.
A konyhán át a hálószobába mentem. Az író ott feküdt a hatalmas ágy közepén. Fekete bőrtangában.
Odaléptem hozzá. Az ágykerethez bilincseltem a csuklóját.
– Ez az! Ezt már szeretem! – kiáltotta kaján vigyorral.
Eddigi félénkségem mintha nem is létezett volna.
A férfi kiszolgáltatva feküdt. Az ágykerethez bilincselve.
– Ezt szereted? Ez indít be? Hány nővel tetted azt, amit ők valójában nem akartak?
– Dehogynem akarták. Csak játszották az eszüket. Voltak páran. Te is akarod. Tudom. Minden nő akarja. Minden nő szajha – kacsintott rám.
– Én nem. Nálam a nem az nem – mondtam ki ezt életemben először.
Amikor a csizmámból előhúztam a konyhakést, és a férfi nyakába döftem, úgy éreztem, hogy minden egyes szúrással megkönnyebbülök attól a húsz évvel ezelőtti éjszakától. Annak a férfinak az emlékétől, aki nem értette, hogy a nem az nemet jelent, és hogy nem akarom.
Kristóf András Péter, a híres, romantikus író vérben feküdt hatalmas mahagóniágyában. Nem mozdult. A fehér selyemlepedő bíborvörös tengerré változott.
Leszálltam az ágyról. Kimentem a konyhába. Miközben a vért mostam le a konyhakésről, megfájdult a fejem. Szédültem. Belekapaszkodtam a konyhapult szélébe. A hideg márvány érintése jólesett. Hánytam egyet a konyhai mosogatóba. Ezután letöröltem az ujjlenyomatomat a késről és mindenhonnan, amihez csak hozzáértem.
Levettem a játszóruhát, és beletettem egy zacskóba. Majd később eltüntetem. Felvettem a vizes futónadrágomat és a cipőmet. Majd a pólómat, végül a futódzsekimet.
Hívtam egy taxit kétsaroknyira a háztól.
Felhúztam a cipzárt a kabátomon. Kezemet a zsebembe tettem.
„Minden rendben. Minden rendben lesz!” – suttogtam. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, amikor elfordítottam a kulcsot a bejárati ajtóban.
Amikor hazaértem, a lakásunk üres volt. A kis dobozt a nappali üvegasztalára tettem.
Az eső elállt. Mintha sosem esett volna ezen a reggelen. Levetkőztem. Ruháimat a szennyeskosárba dobtam. Beálltam a forró vizes zuhany alá. A legkeményebb szivaccsal ledörzsöltem magam. A combomon kipirosodott a bőr. Az arcomon lefojt a fekete szemhéjtus. A vörös rúzsra már csak a lefolyóba örvénylő piros víz emlékeztetett. Minden mocsok eltűnt. Belebújtam hófehér, puha fürdőköntösömbe. Lazán megkötöttem a derekamon. Megkerestem a telefonomat. Öt nem fogadott hívásom volt.
Bepötyögtem egy üzenetet, és elküldtem Miklósnak. Kinyitottam a kis dobozt, amiben a terhességi teszt volt, két csíkkal.
„Minden rendben. Minden rendben lesz velünk!” – mondtam halkan, és végigsimítottam a hasamon.