Mivel mással kezdődhetett volna a Prokofjev-maraton, mint a Péter és a farkas előadásával a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, amit a Budapesti Vonósok és – moderátorként – Lakatos György adtak elő. A mű valószínűség szerint sokunknak az első komoly klasszikus zenei élménye kisgyermek korából. Nagy eséllyel Prokofjev leggyakrabban előadott alkotása, de biztos, hogy különleges státusza van az oeuvre-ben: külföldi felvételein olyan világsztárok hallhatók mesélőként, mint Sean Connery Dorátival, David Bowie Ormándyval, vagy mint Sting Abbadóval. Azután meg hirtelen a csönd: a felnövekvő, egyre több zenét hallgató, játszó ifjak alig-alig találkoznak a műveivel, művészetével, nincsenek olyan megkerülhetetlen, a zenetörténet sarokköveiként szolgáló művei, mint kortársainak, Sztravinszkijnak, Bartóknak; például a Tavaszi áldozat vagy a Concerto. Vagy, mint Palojtay János zongoraművész, a maraton egyik előadója egy interjúban elmondta, amíg a felkérést nem kapta meg, gyakorlatilag nem volt művészként szorosabb ismeretségben Prokofjevvel, illetve műveivel. Mindazonáltal vannak fontos és értékes pillanatai az életműnek, a főműnek mondható Háború és béke című nagyszabású operától kezdve a kis, pár perces zongoradarabokig.
Szimfóniák, versenyművek, zongoraszonáták, kamaraművek, balettzenék, dalok szólaltak meg a maraton 11 kis, egyfélidős, egymást – egy hosszabb délutáni szünetet leszámítva – óránként követő hangversenyein, a Müpa Fesztivál Színházában és a BBNH-ban is, mint azt az elmúlt évek, hasonló eseményeinek alkalmával már megszokhattuk. És voltak filmvetítések is, hiszen a zeneszerzőnek jelentős alkotásai A jégmezők lovagjához és a Rettegett Ivánhoz komponált zenéi. Az operákat leszámítva tehát gyakorlatilag teljes áttekintést kaphattak az életműről azok, akiket Fischer Iván az utolsó hangverseny végén megkért, hogy álljanak fel, majd megtapsoltatta őket, mert hogy végighallgatták az összes koncertet. De azért nem jártak rosszul azok sem, akik válogattak az események között. Mi a két utolsó, a BBNH-ban tartott zenekari hangversenyt hallgattuk meg, a Pannon Filharmonikusokkal és Balog Józseffel, mint szólistával és a Fesztiválzenekarral.
Maraton életre-halálra – hirdették a beharangozó cikkek az eseményt. Nem igazán érthető, mire gondolva utaltak az ismert film címére azon kívül, hogy jól hangzik. Ráadásul még kissé frivolnak is tűnt ez, arra gondolva, hogy Prokofjev ugyan nem tekinthető a sztálini terror közvetlen áldozatának, de a viszonylag korai, 62 éves korában bekövetkezett halálához, amely a diktátoréval azonos napon történt, hozzájárulhatott az a meghurcoltatás, amit élete vége felé a (kultúr)politika részéről kellett elszenvednie. A rendszer – mondhatni – eljött érte is, a korábbi kivételezettért: a legelfogadottabb vélemények szerint az lehetett a fő motivációja annak, hogy a zeneszerző a harmincas években hazatért a Szovjetunióba, hogy a nagyvilággal ellentétben ott egyértelműen sikeres volt.
Különleges életmű tehát Prokofjevé, tele szellemességgel, gyakran kifejezetten humorral, megkérdőjelezhetetlen, fölényes zeneszerzői tudással, amiben persze ott vannak az élet sötétebb oldalait mutató hangzások is. Balog József perfekt szólistának mutatkozott az I. (Desz-dúr) zongoraversenyben, a technikai nehézségeken láthatólag könnyedén lendült túl, miközben a műben megjelenő zeneszerzői világot – a gyakran emlegetett billentési sajátosságokon keresztül is – a maga teljességében tudta bemutatni. Prokofjev maga is jól zongorázott, elődei éneklő, dallamosságra törekvő játékstílusa helyett, ridegebb, ütőhangszerszerű hangzások előcsalására törekedett a hangszeren. A Pécsi Filharmonikusok Vass András vezényletével nem egyszerűen csak kísérték, a zenekarnak gyakran feladata különös harmóniai, hangszerelési fordulatok megszólaltatása, ezeket mind figyelmet keltően mutatták be. Ugyanilyen, odaadás mutatkozott mind Vass András, mind a zenekar részéről a D-dúr „Klasszikus-szimfónia” előadásában, az évszázadokkal korábbi zenei elemeket felelevenítő alkotás csavaros szellemessége gazdagon tálalva megjelent előadásukban. Mint az előtérben látható kis kiállítás egyik tablóján olvashattuk, a 15 éves Leonard Bernstein, amikor először hallotta a művet a rádióban, nem is tudván, miről van szó, önfeledt nevetésre fakadt annak explicit humora hallatán.
Mi önfeledt nevetésre azért inkább Fischer Iván és a Fesztiválzenekar Hamupipőke-szvitjének láttán-hallatán fakadtunk. Egyfajta performansz volt ez: hangsúlyos része volt az előadásnak a karmester által az egyes tételek előtt magyarul és angolul elmondott, szándékosan szinte sutácskára fogott ismertetője, arról, hogy a történet szerint az adott kis tétel – tízet hallottunk –éppen milyen szituációt illusztrálandó hangzik fel a balett során. Fölényes biztonsággal és természetesen a rá jellemző kiváló hangzással szólaltatta meg a zenekar a sokszor tényleg kifejezetten humoros, de néha komolyabb, sőt sötét színekkel operáló partitúrát. Végül is Prokofjev mindent tudott, tán csak az emberi lélek legeslegmélyére nem sikerült behatolnia muzsikájával.
Infó: Prokofjev-maraton. Prokofjev I. (Desz-dúr) zongoraverseny, Prokofjev I. (D-dúr, „Klasszikus”) szimfónia, Balog József zongora, Pannon Filharmonikusok, vez.: Vass András. Prokofjev 10 tétel az 1. és a 3. Hamupipőke-szvitből, Budapesti Fesztiválzenekar, vez.: Fischer Iván. Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2023. február 4.
