- Szabó Virág: Dagonya

A kefe kicsúszik a kezéből, csattan a mocsokba, sugárban loccsan szét, a sörték mohón nyelik, amit érnek. A mamuszára is jutott. Fadarabbá mered, csak a keze rezzen, lüktet, a bőre repedt, két hét alatt vörös csipkekesztyűt tépett rá a hipó és a Domestos. Fejét rázza, a kontyából kiszabadult pár gubancos tincs az arcát üti. Nem számít, gondolja, amúgy is ki kéne dobni, műszálas kínai vacak, rég bebüdösödött, de helyesek a cicafülek az orránál, azokat annyira szereti, szerette.
Mozdulj, utasítja magát fejben, nem csap zajt, nem csaphat, most végre alszik, ráadásul az ágyában. Nem tud róla, hogy szemeteszsákot rejtett alá, puha műanyagot, kettévágta, kiterítette, rá két pokrócot, azokra a lepedőt, óvatosan simítgatta el, így már nem recsegett. Az anyjától tanulta, ha azt is sikerül össze, legalább a matracot nem kell kitakarítani.
Négyéves volt, amikor az anyja egy guriga szemeteszsákkal a kezében magyarázta el, hogy ezzel fog leszokni a mocskolásról. Első este kettévágta az egyiket, leterítette a kiságyra, pokrócot és lepedőt nem tett fölé, rá sem adott semmilyen ruhát. Másnap azt hazudta az anyjának, hogy álmában Pöttyös Pannival ment iskolába, pedig nem, az izzadó bőre hozzátapadt a gumiszagú műanyaghoz, csípte a fenekét, szemhunyásnyit is alig aludt.
Kezét ökölbe szorítja, ismét szakad a bőre, apró tűszúrásnak érzi, észhez tér. Leguggol, a mocskos kefét kimossa a tisztítószeres vízben, visszagörnyed a tócsa fölé, sikálja a konyha pepita járócsempéit, nehogy a fuga átitatódjon. Lassan áll fel, ahogyan kinyújtja a lábát, a térdében megfeszül a porc, tompán ropog, annál jobban fáj. A vödör tartalmával átoson a folyosón, nincs ajtó, az egyetlen szoba keretéből hetekkel ezelőtt leakasztották, a vetemedett fa szorult, ha egyszer becsukódott, alig lehetett kinyitni.
Futólag pillant oda, ellenőrzi, hogy alszik, apró halom a tollpaplan alatt, ha nem tudná, hogy ott van, észre se venné. Beleszagol a levegőbe, por-, gyógyszer- és öregszag tölti meg a szoba levegőjét, megnyugszik.
A fürdőben kiüríti a vödröt, öblíti, két kupak Domestosra és egy deci hipóra alig engedi meg a kádcsapot, a víz lustán csordogál, átforrósítja a vödröt, a pára nehézkesen kúszik a perem fölé. Odahajol, mélyet szippant a gőzből, a frufruja kunkorodni kezd, a pihék a halántékán szanaszét merednek. Torzonborz hülyegyerek megint, legalább fésülködni tudna, ha másra nem alkalmas, zeng a fejében. A hangok nem, csak a szavak ritmusa rémlik, ahogy tülekednek, egymásról lepattannak, csak ő képes így összefűzni őket.
A konyhába visszatérve felkúszik az epe a torkába. Amennyire telik, halkan teszi a le a vödröt, a pirosra lakkozott tálalóba kapaszkodik, a tiszta köveken lépdelve még időben éri el a mosogatót. Maga sem tudja, mi, keserű és színtelen, ami kijön. Visszaszámol, a keze fehér, szaporodnak rajta a vörös pontok, zsibbad, ahogyan szorítja az alumíniumkredenc peremét. Ötvennégyig jut, minden számnál dobolásra emeli jobb kezének ujjait, de egyszer nem érint velük, nem lármázhat, odabent végre alszik. Ötvenötnél megrázza magát, hatvanig nem akar eljutni, visszatér a vödörhöz, mélyet lélegzik a meleg párából, a kefét a vízbe mártja, folytatja.
Szédül, néha elrontja a sikálást. Mocskos gyerek volt, régen is mindig rosszul csinálta, noha az anyja sokat fáradozott, hogy megtanítsa a jó technikára. Körözni kell a kefével, akkora sugarú körben, amekkora csuklókörzésből lehetséges. Ha öt percen belül nem fájdul meg a keze, rosszul csinálja, magyarázta az anyja. Kislányként egyszer megkérdezte, miért baj, ha csak oda-vissza csúsztat, de nem kapott rá választ. A családi szabály értelmében az ostoba kérdésre még ostobább felelet jár, vagy csönd, ez a válaszadón múlt.
Kiviszi a koszos vizet, kiönti, öblít, az adagnyi Domestost és hipót beletölti a vödörbe, gyengén csobogóra állítja a csapot. Lekuporodik a szőnyegre, karját összefonja a porcelán kádszélen, állát a csuklójára támasztja. Vele szemben minden rendben. Mióta az eszét tudja, ott a családi kiszerelésű Baba, mellette Atrix, hátmosó és poshadó szivacs, erős dörzsivel. Régen félt a szivacstól a bántós oldala miatt. Csak a hülyeséged bánt, a szivacs az jó, mondta az anyja, miközben előredőlt, a melle nedvesen cuppant a combjára. Neki kellett két kézzel gyalulni azt a kemény, anyajegyfoltos hátat.
A hátmosóért nyúl, alig éri át a kádat, megragadja, forgatja, műértőn nézegeti. Nehéz műanyag, harminc éve nem gyártanak ilyet. Finoman a vödör fölé helyezi, elképzeli, hogy a hipós vízbe mártja, átkeveri, leveti a garbóját és megmossa a hátát, lemossa a mocskos gyerekséget magáról.
Mit művelsz, hasít a kérdés, a kádba ejti a hátmosót. Kezét ökölbe szorítja, takarítok, motyogja, kirázza az ujjait. Feláll, lendületből, a térde hangosan roppan. Hogy van, intézi a kérdést az ajtó felé.
Megint tönkreteszed a lakásom, egy percig hagylak magadra, és egyből mocskot csinálsz, mocskos gyerek, morog fennhangon. A párna újabb ráncokat rajzolt az arcára, pedig nem aludt többet húsz percnél. A haja ugyanolyan sűrű, mint régen, egyetlen erős fonat, még az alvástól sem bomlott ki. Pizsamát visel, ami még tiszta, állapítja meg némán, egy nyelet levegő a mellkasába szivárog.
Ön után takarítok, anyuka, engedjen a konyhába, lép elé. Az öreg arcon a barázdák átrendeződnek, ajkát szorosra préseli, széle lekonyul. Megkerüli, hátat fordít neki, lábát nem emelve vánszorog a konyhába, ott felhördül, mi a szar.
Pontosan, nem emlékszik, kérdezi mögüle. Pár lépés a konyhába be, lekushad a járólapra, sikálja a köveket, szúr a dereka.
Tönkretetted a konyhámat, harsogja az ajtóból, idejöttél, felzabáltad a vacsorám és mindent összemocskoltál, zengi.
Körkörösen sikál. Anyuka, ne izgassa fel magát, az orvos is megmondta, hogy pihennie kell. Beszéd közben a hangja is tisztátlan, magában érzi a mocskot.
Nekem te nem mondod meg, mit csinálok, mocskos hülyegyerek, szaros hülyegyerek, mocskos szaros hülyegyerek. A hangja betölti a konyhát, a sikálás lágy aláfestés.
Végez, a koszos vizű vödörbe dobja a kefét, oldalra nyúl a rongyért, szárazra törli a követ. Anyuka, nem én voltam. Menjen vissza aludni, pihennie kell.
Hogy mondhatod ezt, istenem, Jézus Krisztusom, te vagy a tanúja, hogy komolyan mondom, bárcsak ez a szaros mocskos hülyegyerek halt volna meg, nem az apja, az a jó ember, ez meg itt maradt a nyakamon, ez a szaros, ez a mocskos.
Felállhatna, a kő tiszta. Nem akaródzik, a konyhában megül a klórszag, mélyet lélegzik. Az öreg mögötte köhécsel, nehezen jut levegőhöz. Fel kell állnia, segítő jobbot nyújtani, visszakísérni az ágyhoz, helyette csak hallgatja, hogy az öreg nekidől a félfának. Szeme sarkából nézi, hogy remeg a göcsört a sípcsont felett, a pizsama hullámzik a combon, a mell már nem is domborodik a felső alatt, papírként simul a hasra.
A köhögőroham nem csitul, az öreg a szoba felé hátrál, két kézzel kapaszkodik bármibe, amit ér, káromkodna, ha tudna. Nézi őt a földön ülve, ahogy a kövön kuporog a csapzott hajával, mocskos mamuszban, arcán az évtizedes barázdákat a neonfény mélyebbre rajzolja. Biztos a hipó, gondolja az anyjára felnézve, műtét után természetes.
Az öreg nyála a pizsamára cseppen, rázkódik a teste, robban, készül az újabb tócsa, a bokájáról a folyosó padlószőnyegére folyik. Az öreg rázza a fejét, hörgésbe fúl a mondandója, megint köhögnie kell.
Nézi, nem mozdul, figyeli a mocskos, ázott pizsamát, a dagonyát a padlószőnyegen.
Az öreg liheg, kifogy belőle az erő, visszacsoszog a szobájába, bedől az ágyba, magára húzza a paplant, halványul a köhögés.
Az epét ezúttal visszanyeli, ég a nyelőcsöve. Levetkőzik, ruháit ledobja, a folyosón átlépi, meztelenül sétál a fürdőbe. A kád lefolyóját eldugaszolja, megnyitja a forró vizet, a hipó maradékát a kádba önti.