Nudli-napot tartunk, nemzetközit.
Nagy becse van ennek az ételnek nálunk, ahogy visszaemlékszem a gyerekkoromra, gyakran került az asztalra, leginkább ilyenkor, a téli időszak közepén, mondhatnám Boldogasszony havában, ha tudnám, mitől boldog, amikor minden egy kicsit alszik, dermedt, s ha épp nem jégpáncél borítja az utakat, akkor pocsolya, sár önti el.
Ünnep volt a nap, amikor anyám elővette a nagy gyúródeszkát, apám feltűrte az ingujját, s mi gyerekek is odaültünk a konyhaasztalhoz, hiszen jutott nekünk is feladat. Ahogy kiemelték a forró krumplit a fazékból, mindenki gyorsan, hogy ne süsse a kezét, egyikből a másikba dobálva próbálta tompa késsel lehúzni a héját, majd régi, nagy fémnyomón tolta át a krumplit apám, később valamelyik öcsém. Erő kellett ehhez, férfias játék, nem adja könnyen magát még a lágy burgonya sem. Elragadtatva néztem, ahogy az első sárgásfehér hurkák előbukkantak a lyukakon, miközben gőzölgött a halom. Anyám már szórta is a lisztet, a sót, nehogy kihűljön, mert akkor csak egy ragacsos csiriz lesz az egész, nem lágyan omló tészta.
Mindenki kapott egy nagyobb gombócot, amit a deszkán maga elé téve hosszan sodort, igyekezve, hogy az ujjpercek nyoma kevéssé látszódjon, legyen a sodralék minél egyenesebb. Kisujjnyi méretűre daraboltuk aztán, falatnyira, gusztusosra. Apám ilyenkor minden alkalommal elmesélt egy történetet, talán ő találta ki, talán ma is létezik máshol. Teátrálisan adta elő, s olykor, hogy látványosabb legyen, egy darab bögyörőt, vagy ahogyan mifelénk palócosan nevezik, begyerőt le is ejtett a földre. Majd eljátszotta a kicsi Jancsikát, aki meglátva az asztal alatt heverő sápatag tésztadarabot, a gatyájához kap, s halálra váltan azt mondja: „ittenem, ittennem, de medijedtem...” Lelkesen selypített is, ahogy beleélte magát a sztoriba, s bizony sokadszorra is jót nevettünk a viccen, bárcsak nevethetnénk együtt megint!
Na, de a nemzetközi nudli-nap.
Nagy családunk egy része a határ túloldalán él, Eszéken, Zágrábban, van, aki még távolabb. Sváb gyökerekkel, német szavakkal tarka a família, amelynek egyik oszlopos tagja két évvel ezelőtt schupfnudlit készített egy januári napon. Ezt a hírt megosztotta az ottani rokonokkal, akik aztán maguk is csatlakoztak aznap az eseményhez, megörökítve az ételkészítés megannyi fázisát, hogy aztán kiderüljön: egyik helyen párolt káposztával és kolbásszal tálalták, a másikon prézlivel, a harmadikon mákkal, a negyediken meg olaszos szósszal öntötték nyakon a krumplis remeket. Tavaly már hivatalosan is a „súfnudli” napjává nyilvánították az eseményt, amihez a határ innenső oldalán lévő rokonok közül is csatlakoztak némelyek. Idén a tésztaparti tovább bővült, gyerekek, kamaszok is jelezték csatlakozási szándékukat, mi pedig régi recepteket bújunk, emlékeinkben kutatunk, s készülünk a nagy napra, amikor, ha távolról is, de közös főzésre összejön az egész család, megidézve azokat is, akik a felhők közül szórják már ránk az égi porcukrot, még ha zúzmara formájában is.