Kölcsey Himnuszának alcíme („A magyar nép zivataros századaiból”) a történelmi emlékezet szerint azért született, hogy a szerző kikerülje vele a cenzúrát; hogy a balsorsot leíró sorokat a Habsburg uralkodó, vagy még inkább valamelyik túlbuzgó helytartója magára ne érthesse. Kölcsey zsenialitását sok egyéb, tisztán művészi szempont mellett talán az mutatja meg a legtisztábban, hogy ezt a sajátosan magyar népi játékot – hogy t.i. minden rendszerben az előző lehet (lehetett) a balsors, az eljövendő új hatalom pedig a védő kar – immár kétszáz éve játsszuk, és a márciusi ifjaknak éppúgy megfelelt, mint később a horthystáknak, a szocialistáknak, a népnemzetieknek, a balliberálisoknak vagy az illiberálisoknak; betiltani csak a legsötétebb elnyomók akarták. Forduljon bárhogyan az élet – és errefelé forog is rendesen; erről szól a költemény –, a konklúzió rendre ugyanaz: hogy az előző hatalomváltás történelmi cezúra volt – leráztuk magunkról az átkost, most pedig, természetesen a felül lévőknek köszönhetően, következik az aranykor.
Akinek van szerencséje elegendő élettapasztalattal rendelkezni, sokadjára éli át ugyanezt – mármint nem az aranykort, hanem az ígéretet, hogy most már aztán tényleg a víg esztendők jönnek. És azért nincs tökéletesebb magyar himnusz a Himnusznál – bár minden, magát öröknek álmodó uralom megpróbált odatákolni valamit melléje vagy helyette; az ív e tekintetben legalábbis Rákosi elvetélt kísérletétől a NER által alternatív himnusszá emelt Nélküledig húzódik –, mert hűen kifejezi a nemzet lelkületét: az örök sérelemtudatot éppúgy, mint – reformkori eredet ide vagy oda – azt a meggyőződést, hogy nem kell változtatnunk semmin; elegendő kivárnunk, amíg a bűneink büntetése letelik, és utána megkapjuk, ami már eredetileg, ősi jogon is járt volna nekünk.