Tisztelt Olvasó!
Már nem úgy hallok, mint harmincéves koromban hallottam, de örülök, hogy egyáltalán hallok, hogy egyáltalán látok, hogy leúszom a hátamon a negyven percet a Városmajori uszodában vagy a Lukácsban (két kézzel, szabályosan, amióta a háziorvosom eltiltott a mellúszástól), és hogy napi egy órát, ha törik, ha szakad, sétálok. Miközben számomra teljesen magától értetődik, hogy közben szüntelenül játszom – ha éppen nincsen a Pesti Magyar Színház vagy újabban a Bethlen Téri Színház, akkor magamnak. Igen, fent, a Széher úton, a kerti madaraimnak, a nyolcméteres fenyőfámnak, a hibiszkuszaimnak vagy a páfrányomnak.
Már, ha nem éppen a könyvespolcaimnak, mert az életemet még most, kilencvennégy (vagy inkább kilencszáz-akármennyi) évesen is az irodalom járja át. Hosszú-hosszú évtizedek óta iszonytató mennyiségben áradnak a mozgó- és állóképek az újságokból, a magazinokból, a tévéből és a telefonokból, de bevallom férfiasan, engem még a mozi sem vonz. Soha nem is vonzott. Engem az élő, az eleven foglalkoztat. Tulajdonképpen ezért olvasok folyamatosan – minden áldott nap, reggel és este, rendszerint a konyhámban ülve.
Van, hogy olyan könyvre bukkanok, amit képtelenség letenni, és van úgy, hogy olyanra, amelyet nem tudnék szívvel-lélekkel ajánlani. Egykori kolléganőm, Pécsi Ildikó életmemoárjára – címe: Úgy, ahogy volt – talán egyik kategória sem igaz. Kezdjük azzal, hogy vannak olyan színésznők, akiket rendkívüli módon szimpatikusnak találtam. Liv Ullmann például ilyen volt. Ültünk és beszélgettünk másfél-két órát, mindenféléről. Hogy hol találkoztunk? Nem tudom, éppen azon gondolkoztam, hol voltam, ahol találkozhattunk. Valahol fellépni voltam, és ott találkozhattunk, de nem ez a fontos, hanem az, hogy annyira nagy hatást tettünk egymásra, hogy szinte azon nyomban – németből, nichts natürlicher als das – lefordítottam a Változások című önéletregényét. Persze, Ullmann nem képzett író, mégis csoda-szépen gondolkodik a norvég hazáról, a Fårö-szigeti emlékeiről, a Bergmanhoz fűződő szerelméről és leginkább arról, hogyan gyötörte a bűntudat, hogy nem töltött elég időt a kislányával. (Engem is, de ez most talán mellékes.)
Na, de vissza Pécsi Ildikóhoz és az ő kalandos életéhez!
– Te jó isten, őrületes mennyiség… – szaladt ki belőlem a meggondolatlan mondat. – Hát, a Pécsi Ildikó azért ennyit talán nem tud mondani nekünk.
– Annyi kollégája van említve benne, akit ismert és szeretett: Major Tamás, Ruttkai Éva, Lukács Margit, Gobbi Hilda, Básti Lajos, Bessenyei Ferenc, Szinetár Miklós, Hámori Ildikó... Legalább miattuk rágja át magát a könyvön – csitított az én drága jó barátom, Navarrai Mészáros Márton, aki ezt a kötetet szerkesztette.
Azt hiszem, valaha így voltam Károli Gáspár Szentírás fordításával is. Az is csak állt az asztalomon, mígnem aztán elkezdtem lapozni és elkezdtem beleszeretni. Igaz, abból lett egy olyan különleges előadás, a Vizsolyi Biblia, amellyel már negyven éve járom az országot. Pécsi Ildikó könyvébe nem szerettem bele, de ha már nem sértettem meg a bornírt megjegyzésemmel a szöveg gondozóját, csak elkezdtem forgatni ezt a rózsaszín könyvet.
Igen, rózsaszín kiadványról van szó, kívülről, belülről egyaránt. Merthogy Ildikó is az volt. Időm volt rá bőven, hogy az elmúlt hetekben átrágjam magamat rajta, és felfigyeljek néhány kapcsolódási, kapaszkodási pontra. Ildikó is az elpusztított Nemzeti Színházban kezdte a pályafutását (ha jól emlékszem, tizennyolc évvel később, mint én), neki is volt egy időszak az életében, amikor alább hagyott a szerencséje (ő is színpadi esteken, versekben és monodrámákban találta meg a kiutat), és színészcsemetét farigcsált a kisfiából, mint ahogyan az én Kató lányom is színésznőnek állt (bár ne tette volna!). És még egy dolog: számára Blaha Lujza volt az, aki nekem Jászai Mari. Mindketten eljátszottuk a nagy magyar színésznőket, külön-külön, évtizedeken át. Mondhatom, sikerrel.
Ildikó ártatlan túlzásoktól és szerethető pletykáktól sem mentes könyve, amelyet L. Péterfi Csaba gödöllői kommunikációs és színházi ember vetett papírra, biztosan komoly érdeklődésre tarthat számon, már ha eddig nem vásárolta meg az egykori színművésznő valamennyi rajongója. Csak egy dolgot nehezményezek: az én hőn szeretett és csodált kolléganőm, Ruttkai Éva a képmellékletek egyikén sincsen feltüntetve névvel. Azért ez csúnya dolog! – mondhattam és minden bizonnyal, mondtam is a konyhai lámpa pislákoló fénye alatt.
Salman Rushdie, honnan ismerős ez a név? Többször is átfuttattam a kérdést a fejemen, mígnem rájöttem: ez az indiai születésű brit (vagy már amerikai?) író, aki muszlim családban született, de teljesen vallástalan életet él, nem ismeretlen számomra! Hogy is lenne? Könyvei közül kettő – a Szégyen, Az éjfél gyermekei – is ott csücsült már a könyvespolcomon, amikor legfrissebb munkája a kezembe akadt. El ne felejtsem leírni: Az igazság nyelvei. Merthogy ez a könyv címe, amely a 2003-2020 között írt esszéinek gyűjteménye. És az imént bemutatott színészmemoárral ellentétben ez a vaskos kötet, hogy úgy mondjam: szerelem első látásra.
Rushdie ma talán az egyetlen valamirevaló kortárs angol nyelvű prózaíró, aki képes szórakoztatóan és olvasmányosan írni aktuális és nem aktuális ügyekről is. Sőt, nem csak élvezetesen ír, fel is kapjuk a fejünket arra, amiről beszél, például, ha a kiapadhatatlan mesebirodalom leágazásairól, az általam szüntelenül csodált Shakespeare életkörülményeiről, a Hamletet inspiráló Hamnet(!) nevezetű gyermekéről vagy a kortárs irodalom nagyjairól, Pinterről, Vonnegutról, Márquezről vagy Rothról értekezik. Őt az írott szavak, a pop- és rétegkultúra, a történelem, a politika érdekli. És ez rendben is van, mert az erőfeszítései célt érnek. A történet egyszerű: már egy sor általam eddig nem ismert író neve szerepel a lapszéli jegyzeteimen. Már csak időt kell szakítanom arra, hogy mindegyikőjükkel familiáris viszonyba keveredjek.
És addig is, csak egyetlen dolgot üzennék Salman Rushdie-nek és írótársainak: köszönöm, köszönöm, köszönöm!
Csók, Mariann
(L. Péterfi Csaba–Pécsi Ildikó: Úgy, ahogy volt, Alexandra, Pécs, 2022; Salman Rushdie: Az igazság nyelvei, Helikon, Budapest, 2022)
