Róla tényleg azt hittem, hogy soha nem fog meghalni. Nem azért mert szép kort élt meg, hanem mert élete utolsó pillanatáig annyira egy volt az örök szabadságvággyal, a szabadságért vívott harcainkkal.
Próbálom visszafejteni, hogy mióta ismertem. 50 éve? 60 éve? Emlékszem arra a fiatalemberre, aki mindig izgatottan érkezett hozzánk, hol a diktatúra egy-egy újabb gaztette elleni tiltakozáshoz gyűjtött aláírásokat, hol ellenállási akciókat szervezett, hol pedig egy-egy nagy bajban lévő bajtársukon próbált segíteni. Donáth Ferenc volt a mentora, ő vezette be a Demokratikus Ellenzéki mozgalomba.
Mikor én megismertem, nem volt több 40 évesnél, de az életút, ami mögötte volt, három-négy emberéletnek is sok lett volna. Mindössze 23 éves volt, amikor kitört a forradalom és ő a Műszaki Egyetemen azonnal az egyik fő szervezője lett a rendszer elleni tiltakozási akcióknak, tüntetéseknek, nagygyűléseknek. Később azok közé tartozott, akik nem tudtak beletörődni a forradalom bukásába, és a szovjet csapatok bevonulása után tovább szervezte az ellenállást. A szovjetek őket gyűlölték a legjobban. Azokat, akik nem adták meg magukat, akik megpróbálták felvenni a küzdelmet a rettenetes túlerővel szemben. Ezért ítélték halálra a mindössze 24 éves fiatalembert, amit később életfogytiglanra változtattak.
Életem egyik legmegrendítőbb történetét tőle hallottam. Négyen voltak halálraítéltek egy közös zárkában, az egyikük Fónay Jenő volt. A cellába felhallatszott a börtönudvaron folyó kivégzések zaja, a halálraítéltek jaj-kiáltásai. Egy napon ebéd közben hirtelen betört három smasszer a cellájukba, karon ragadták Fónayt és elvonszolták. Mindenki biztos volt benne, hogy kivégzésre viszik. Az éhező rabtársak pedig, miután elgyászolták, megették a csajkában maradt ebédjét. Csakhogy Fónay az utolsó pillanatban kegyelmet kapott és visszatért a cellába. Attól kezdve, hogy konstatálta, hogy megették az ebédjét, évtizedekig nem állt szóba cellatársaival. Csak valamikor a rendszerváltás után bocsátott meg Mécs Imrének is. Ez a drámai történet azért maradt meg ilyen kitörölhetetlenül bennem, mert számomra látványos példázata annak, hogy léteznek feloldhatatlan erkölcsi dilemmák.
Amikor én megismertem, Imre keserves körülmények között, egyedül nevelte első házasságából született három gyermekét, a rendszer hosszú ideig azt sem engedte meg neki, hogy az egyetemen elvégzett öt év után lediplomázzon. Folyamatosan megfigyelték, zaklatták, büntették. De soha nem panaszkodott. És arra mindig jutott ideje, hogy a diktatúra elleni akciók szervezésében részt vegyen.
A nyolcvanas évek második fele afféle jutalom volt Imre számára. 1985-ben megismerkedett második feleségével, Magyar Fruzsinával, a házasságukból öt gyermekük született. A rendszerváltás éveiben valósággal lubickolt. Részt vett Nagy Imre és társai újratemetésének megszervezésében, a Szabad Kezdeményezések Hálózata majd az SZDSZ megalakításában, és 16 éven keresztül a párt parlamenti képviselője volt. Legfőbb hivatásának politikusként is 56 szellemének ébren tartását, a forradalom emlékének ápolását és a szabadságért való kiállást tartotta. Úgy gondolta, szabadság nélkül nem érdemes élni. És ő meg is őrizte személyes szabadságát. Akkor is, amikor a hatalom legfőbb ellenségévé ismét a szabad emberek váltak, azok, akiket nem tudtak betörni, akik ragaszkodtak autonómiájukhoz és a szabadság igazságához. Így azután a mai rendszer hatalmasai ugyanúgy gyűlölték, mint Kádár pribékjei. Próbálták megalázni, de olyat még nem látott a világ, hogy a szolgalelkek meg tudják alázni a szabad embereket.
És ha ma megpróbálják is a hatalmon lévők Mécs Imrének és bajtársainak a nevét kitörölni a történelmi emlékezetből, biztos vagyok benne, hogy eljön az idő, amikor a dolgok a helyükre kerülnek. A hősökre a haza hőseiként, az árulókra pedig a nemzet árulóiként fog emlékezni az utókor.
Isten veled Imre, te tényleg az utolsó mohikán voltál!
