A cím második szava némi magyarázatra szorulhat. A dagonya sáros, pocsolyás helyen, nagy élvezettel végzett fürdést, hempergést jelent. Persze nem tartósan, hiszen éhen halna a vad, ha nem keresne, találna táplálkozásra alkalmas helyet. Kivéve azt az esetet, amikor a vadászok a tócsa mellé már előre odahelyezik neki az ennivalót...
De vessünk véget a képes beszédnek, térjünk rá írnivalóm magvára, a magyar labdarúgás helyzetére, látleletének lényegére. Kezdjük az európai klubrangsorral, amely nem hebehurgyán, hanem a megelőző öt év teljesítménye alapján osztályoz. A talicskányi pénz, az idegenlégiós áradat ellenére a magyar eminens FTC a 98. helyen tanyázik. Miközben az FC Salzburg 27., a Slavia Praha a 32. a Dinamo Zágreb a 34.
Meneküljünk a válogatotthoz. Az ötvenöt országot feltüntető, aktuális UEFA-ranglistán pillanatnyilag a 24. grádicson állunk. Szívfájdításul: Ausztria a10., Szerbia 11., Ciprus 22. A FIFA-mutatónk sem szívderítőbb: Horvátország a 7., Svájc 12., Dánia 18., hazánk a 36. Nemzeti tizenegyünk itt is tartósan belesüppedt a szürke zónába.
A hazánkfia, Élő Árpád nevéhez fűződő, eredetileg a sakkra kidolgozott, rendkívül cizellált rangsor-készítési módszer a labdarúgásban is markáns, objektív ítéletet tesz lehetővé. Csak ízelítőül: az eredményesség mellett érzékenyen súlyozó tényezőként még számitásba veszi például a gólkülönbséget, a mérkőzés fontosságát, a hazai pálya előnyét is. Eszerint például Horvátország a 10., Belgium a 11., Dánia a 14., Magyarország a 21. helyet foglalja el a kontinens tabellán. Itt az ideje, hogy ne áltassuk tovább magunkat. A jelenlegi játékos és (szak)vezetői garnitúrától már semmi érdemleges nem várható. A türelmi időszak hossza, valamint a ráfordítások nagyságrendjének ismeretében elfogadhatatlan ugyanis a felmutatott produktum.
Vicc, hogy labdarúgásunk szekerét kerékagyig mocsárba kormányzók hevesen tagadják az ordító valóságot. Továbbra is magabiztosan hitegetik a még megmaradt publikumot, hogy mindez csak látszat, egyébként pedig hamarosan vágtázás kezdődik.
A nemzetközi kihívásoknak való megfelelés elsődleges igénye helyett-mellett, véleményem szerint most sokkal fontosabb feladatok sorjáznak labdarúgásunkban. Fel kell mérni, hogy a pandémia mekkora pusztítást végzett a sportág alapjaiban, edzés- és versenyrendszerében. Hol és milyen mértékben sérültek a hagyományos keretek, csökkentek a létszámok. Mondhatni, a gyógyulás, a gyógyítás, a futballpályára való visszaédesgetés, majd az elkeserítő jelen meghaladása terveit kell megszőni, eszközeit megtalálni.
Mindenekelőtt azért, hogy a korábban rendszeresen foglalkoztatott csapatok, játékosok ismét a megszokott kerékvágásba zökkenjenek. Ezt kell követnie a bővítési elképzelések, a szakmai megújulás és a valós előrelépést motiváló ösztönző rendszer kimunkálásának. Nem megfeledkezve a helyes fontossági sorrendről, ha egyszerre nem megy: azaz gyerekek, fiatalok, felnőttek, veteránok.
Megjósolom, a már megszokott eddigi ketyegtetés folytatódik ezután is.