Még élt Kádár, de már mennie kellett – ahogy a Beszélő 1987 nyarán megjelent Társadalmi Szerződés című különszáma megfogalmazta. A rendszerváltás napjait éltük: sorra alakultak a különböző szervezetek/pártok, s egyre nyíltabban lehetett beszélni 56-ról. 1987–89 között a Ménesi úti Eötvös Kollégiumban laktam, ahol a magyar szak vezető tanára, Szörényi László, a kollégium épületében székelő Irodalomtudományi Intézet munkatársa hétfőnként tartotta óráit a XX. századi kortárs magyar irodalomról.
Az este 7 körül kezdődő kurzusokon az előzőleg kiválasztott írók/költők személyesen is jelen voltak – Szörényi Laci, akinek a teljes kortárs magyar irodalom a kisujjában volt, jól ismerte a szerzők többségét, akik szívesen tettek eleget meghívásának. Az órák elején egy-egy diák tartott előadást/elemzést az épp aktuális szerző művéről, majd Laci vezetésével éjszakába nyúló beszélgetések kezdődtek irodalomról, történelemről, meg persze politikáról. Göncz Árpád, Krasznahorkai László, Czakó Gábor, Mészöly Miklós, Bereményi Géza, Nádas Péter – csupán néhány név azok közül, akik vállalták a személyes szereplést. A kurzusnak hamar híre ment; néha csak egy szemináriumnyi – 10-15 fős – közönség gyűlt össze, de volt, hogy a csilláron is lógtak.
Egyik alkalommal Konrád György volt a vendég; A látogató (Magvető, 1969) című első, szerintem legjobb regényéről én tartottam az előadást. Az évtizedes publikációs tilalom alól épp felszabadult írót nem is kellett kérdezni, ontotta magából a történeteket. Ott hallottam először a hátborzongató anekdotát Péter Gábor kinevezéséről, amit később A cinkos (Magvető, 1989) című regényében el is olvashattam. A szereplők az illegális budapesti kommunista pártbizottság tagjai (D.; G.; H.; K.), illetve a szovjet katonai egyenruhában megérkező V. ezredes, a dátum 1945. január 18.:
„»Te leszel a budapesti párttitkár«, mondja K.-nak V., te főpolgármester, te alpolgármester, te ilyen miniszter, te olyan államtitkár. Röpködnek a vezető beosztások, mintha savanyúcukrot osztana. (…) Arra a kérdésre, hogy ki legyen a rendőrfőnök, csak két kis ujjacskát lát fölemelkedni a szoba sarkában. Mintha egy iskolás fiúcska jelentkeznék: alatta egy másfél méteres, gyér bajuszkás, kopasz ember. »Téged hogy is hívnak?« kérdi V., G. csendesen bemutatkozik, V. tanácskérően körülnéz. G. ügyes kezű zsidó szabócska, nem nagyon eszes, jelentéktelen külseje azonban elterelte róla a detektívek gyanúját. (…)
»G. elvtárs éppolyan jó rendőr lenne, mint amilyen jó pártmunkás«
– mondta K., egy cseppet talányosan. »Az Isten is rendőrkapitánynak teremtette«, bókolt nyájasan D. »Ő akar, más meg nem akar az lenni, hát akkor legyen ő«, dünnyögött H… Megpaskolta nyájasan G. feje búbját: »Csak aztán el ne kanászkodj.« »Te vagy a rendőrfőnök«, hagyta jóvá V. ocsmány végzetünket.”
G., azaz Péter Gábor „meghálálta” kinevezését: Vas Zoltán (V.) és Horváth Márton (H.) ugyan nem kerültek börtönbe, de Donáth Ferenc (D.) és Kádár János (K.) 1951-ben már az ÁVH vendégszeretetét élvezték.