Tüzes ló
Bontani kellene lassan a karácsonyfát, de nem akaródzik. Hiába a szokás, a Vízkereszt napja, húzzuk-halogatjuk az időt, s úgy teszünk, mintha a mézeskalács-illatú napok még mindig tartanának. Esténként ugyanúgy felkapcsoljuk a melegfényű égősort, ami nemcsak a nappaliból varázsol ünnepibb zugot, de kiszűrődő fényei távolról, a kert végéből is átfestik a hétköznapi otthont. Talán az apró kis csillagpöttyök fényét bámulva tér nyugovóra hátul az állatsereg, talán nekik is kell ez az illúzió, ami az esőzés miatt sártengerré olvadt udvaruk fekete monotóniájából kiszakítja őket.
Gyertyát is gyújtunk olykor, s csalunk kicsit, amikor a fagyasztóból elővesszük a félrúdnyi mákos bejglit, a zserbót, vagy éppen a kávénkhoz a fűszeres, gyömbéres kekszeket ropogtatjuk el. Nem rejtettük el a fiók mélyére a mackósapkás textilcsizmákat sem, amikből sejtelmesen kidudorodik néhány gömbölyded forma. Már el is felejtettük, mit rejtettünk el e zsákokba december elején, miután elfogytak a meglepetéscsokik belőlük. Benyúlunk az egyikbe, s lám, nagyanyánk régi pohárszékének metszett fagömbjei bukkannak elő, facsavarjaik ékként beleporladva a közepükbe. Kivésni, újraformázni lusták vagyunk, teszegetjük egyik sublódból a másikba, és kapnak olykor feladatuktól merőben eltérő új életpályát, mint amilyen ez a mostani, pár hétig tartó.
Le kellene szedni lassan a díszeket a fáról, de akkor megint egy évre elzárjuk magunk elől az általuk hordozott emlékeket is.
A háromosztatú csúcsdísz már több mint százéves lehet, kézzel festett girlandmotívumok ölelik, amikből egy sem kopott meg. A csillogó aranyfestést viszont itt-ott már beopálozta az idő, s olyanná lett, mint a tükör vak foncsorai. Ám ha ránézünk, nem ezt látjuk. Hanem az öreg, bütykös kezet, amelyik reszketegen vette elő mindig a kartondobozból ezt az utolsót, a számára legszebbet, s tette fel akkor is, mikor már egyedül csodálta csak, mert elfogytak, kikoptak mellőle azok, akik korábban körbeülték vele a fát. Itt van az agyagból készült terrakotta csillag, amire tétova gyerekujjak karcoltak szimmetrikus vonalakat, és közepébe tűvel pöttyöztek sűrűséget. A sután kivágott papírházikó, előtte apró fenyőfával, érdes, fehér csillámporral beszórva, amely ragyogását már elvesztette, de súrlódó felülete megmaradt. A félkarú, fekete cilinderkalapos üveghóember, amelynek hiányzó testrészét egy darabig ezzel-azzal pótoltuk – a ragasztónyomok máig kitöltik a váll alatti teret –, de aztán így hagytuk. Miért ne lehetne a mi fenyőfánkon egy suta hóember, a természetben sem minden tökéletes, és olykor az esetlenségtől válik azzá mégis. A horgolt, szárnyas angyalka, amit készítője úgy kikeményített, hogy azóta is ez az egyik legstabilabb díszünk a fán. A pici dió, amit arany festékkel vontak be, és olyan kötöző madzaggal rögzítettek, amit mostanság a paradicsom karózásakor használunk. Kilógnak a többi, a vásárolt, a ragyogó díszek közül, de elférnek, miért is ne férnének el?