Tüzes ló
Máig emlékszem a fehér cipőre, fehér harisnyára, rövid sötétkék szoknyára, s a fehér blúzra, amiben hatévesen először iskolába mentem. Akkor még hosszú hajamat foncsikba (copf, fonat, varkocs, máshol talán így hívják) fűzte össze anyám, a végén hatalmas selyem masni lebegett, mint egy bolondos, pöttyös pillangó. Valódi bőrből készült, a hátamra csatolható iskolatáskám volt, új, s talán azért nem kaptunk azon a nyáron annyi fagyit a testvéremmel, mint korábban, mert erre kellett spórolni a családnak.
Imádtam a fatolltartót, aminek fedele előre és hátra csúszott, nyitva és zárva a benne rejlő kincseket, s ha megakadt, szappanvéggel „olajoztuk”. Szerettem a dobozban pihenő, gyönyörűen kifaragott (máshol „hegyezett”) HB-s ceruzát, amivel majd csak később lehetett írni, amikor már könnyebben formálódott a gyerekujj. Istenem, vajon mit jelentett a „HB” talán a „hások” voltak a keményebbek, a „bések” a puhábbak, a HB meg az arany középút? (Öt évtized múltán most a világhóló segített megtudni az igazat: B /black/ magyarul fekete, vagyis ezek a sötétebb árnyalatú, puhább ceruzák, a H /hard/ magyarul kemény, ezek a világosabb árnyalatú, keményebb ceruzák.) Ott volt még a jó öreg postairon, egyik fele piros, másik fele kék, vastag, könnyen sikló színes véggel, amivel először lehetett nagy papírokra nagy fecskefarkakat és köröket rajzolni. S a radír, az isteni, őszibarack illatú drága kincs, amit kikönyörögtem a falusi iparcikk-boltban az augusztus végi bevásárláskor, mert a másik szürke, unalmas és gumiszagú volt, míg ez a szivárvány ezer színében pompázott, s ha orromhoz értettem, mintha egy másik, egzotikus országba kerültem volna.
Ropogós kék vászonköpeny feszített mindenkin, a lányoknak annyi engedménnyel, hogy fehér gallér ölelhette körbe a nyakat, ám a fiúk, visszatekintve úgy nézhettek ki, mint egy asztalos szaki, már csak a fülük mögül hiányzott a vastag ácsceruza.
Hátratett kézzel kellett ülni, ami bár durván korlátozónak tűnhet manapság, a vállak és a hát egyenes tartásához igencsak hasznos lehetett. Később, a felső tagozatban ez az előírás már eltűnt, de néha, ha padon ülök valahol, ma is eszembe jut a kisiskolásként beidegződött mozdulat.
Előttem van az első tanító nénim arca, testtartása: a kemény tincsekbe fodrászszolt vöröses-szőke haj, a vastag szemöldök, a szigorú tekintet, az érdes hang, a mindig tiszta körmök, a köpenyből sugárzó friss mosószerillat. Milyen különös, hogy a lelkünkre ható pedagógusaink illatára intenzíven emlékszünk. Vilmácska néni patyolattiszta fehér köpenyéből a fertőtlenítő és a keményítő biztonságos párája szállt, Olga néni egész lénye cigarettával kevert Chanel kölnibe burkolózott, miközben nemcsak a hangsúlyos verselést tanította meg nekünk, hanem azt is, hogyan legyünk majd bátrak és magabiztosak, ha a falusi iskolából a városi gimnáziumba kerülünk.
Nem lettem tanár, bár „papírforma” szerint akár taníthatnék is. De amivé lettem, abban ott vannak az ő gesztusaik, tartásuk, példájuk, s a tanításuk is.