Ilyenkor, újév napján, amikor ezt írom, szokás különféle fogadalmakat tenni. Például arról, hogy az ember leszokik valamely káros szenvedélyéről, mondjuk a dohányzásról. Itt ugyan még nem tartok, bár több mint negyven éve fújom a füstöt. Alapvetően cigarettát szívok, de a pipázás sem áll távol tőlem, egész szép kis gyűjteményem jött össze az évek során. Van néhány klasszikus, faragott pipám, de vannak különlegesek is: az egyik legszebb darabot Bangkokban vettem; a porcelán pipafej egy macskaarcot formáz, amihez egy megmintázott fém szár csatlakozik. Ebből persze nem dohányt szoktak szívni, hanem ópiumot, de az olvasó megnyugodhat, évtizedek óta a polcomon pihen. Nagy kedvencem egy faragott pipa, amelynek fejét két ölelkező delfinalak fogja össze, ezt Barcelonában vásároltam, igaz, egy latin-amerikai ajándéktárgyakat áruló üzletben. Ganésa, az embertestű, elefántfejű hindu isten alakja díszíti azt az Indiában chillumnak (vagy chilamnak) nevezett kúp alakú agyagpipát, amelyet ugyancsak nagy becsben tartok – egy barátomtól kaptam ajándékba, gyönyörű kézműves munka, bár ez sem feltétlenül a dohány élvezetére szolgál. Van aztán üvegpipám, meg több kisebb és nagyobb (fél méter magas) vízipipám is.
Mindezek ellenére nem vagyok nagy pipás, inkább cigaretta-párti vagyok, a szivar pedig igazán nem az én műfajom. De megértem a pipázókat. Mint Manfred Schulz írja kis könyvecskéjében: „Tegye a szívére a kezét: tizenkét és nyolcvankét éves kora között egyszer minden férfi megpróbálkozik a pipázással, de csak kevesen tartanak ki mellette. Nekik vagy jó tanáruk van, vagy tehetségesebbek az átlagnál. A többiek elbátortalanodnak és közömbössé válva feladják, ennek pedig egészen biztosan a rossz gyakorlat az oka. A pipázás ugyanis különb a dohányzás többi válfajánál! Az összesnél!” (Manfred Schulz: Pipázók könyve. Vince Kiadó, 2001) Ráadásul Schulz szerint – természetesen az emancipáció jegyében – nem csak a férfiak, de a nők is nyugodtan pipázhatnak: „Pipázzon-e a nő? Meg fognak lepődni, nekem az a véleményem: miért ne? Miért kellene a világ egyik legszebb élvezetére csupán az emberiség egyik felét méltónak találni? Senki sem gúnyolódik azon, ha a nők pezsgőt isznak, kaviárt esznek vagy szaunába mennek. Ma már senki sem csodálkozik azon, hogy a nők autót vezetnek, karriert csinálnak, vagy egyéb olyasmit tesznek, ami korábban a férfiak kizárólagos tevékenységi körébe tartozott. Miért ne pipázhatnának? (…) A nők ízlelőszervei semmiben nem térnek el a férfiakétól. A pipakínálatban rengeteg kisebb és elegáns modell található, amelyek a női archoz is jól illenek.”
A Pipázók könyve persze óva int attól, hogy rászokjunk a dohányzásra. Sőt, elismeri, hogy a pipázás „kezdetben senkinek sem ízlik. Nem csoda. A nyelvnek és a szájpadlásnak hozzá kell szoknia a pipafüsthöz. Hogy érthetőbb legyek: az élvezetet megelőzi a szenvedés. (…) A kezdeti nehézségeket természetesen enyhíteni lehet megfelelő pipák, tartozékok és dohány kiválasztásával, de teljesen kiküszöbölni lehetetlen.”