Tüzes ló
Kora reggelre vékony, fehér párát dermeszt a terasz barna deszkáira a hideg, de szépsége csak illúzió, hamar elillan. Mire megisszuk a kávénkat, a frissen kicsavart narancslevet, s elropogtatjuk mellé a vajjal vastagon megkent pirítóst, már huss, nyoma sincs. Csak a naptár jelzi a telet, a december végét, de a természet inkább a bolondját járatja velünk, tavaszt szórva mindenüvé. Még a csipkebogyókat sem csípte igazán a dér. Hiába próbáljuk összecsippenteni a karmazsinpiros, ovális szemek végét, hogy sűrű, krémes levüket kicsalogassuk, s azzal nyugtassuk magunkat, hogy így legalább némi vitamint csempészünk náthák, kórok, köhögések miatt megterhelt testünkbe, ami a múló idő okán egyre kevésbé ellenálló, egyre kevésbé fiatal. Fanyar maradt a kökény is, savai úgy húzzák össze a szánkat, mint a rossz tanninokkal terhelt vörösbor.
Tavaszi tempóban vigéckedik a kiskakas is, a nálunk született, az itt kikelt, amelyik egyre bátrabban néz szembe „apjával”, s noha a kergetőzést még nem ő nyeri, s a viadalt is kerüli, itt-ott már ügyesen területet foglal. Noha a többiektől külön alszik, a juhok óljában, a szalmabálák tetején, mire nyílik a tyúkok ajtaja, már ott táncol valamelyik kiszemeltje körül, hogy aztán gyors násszal, az idősebb kakas figyelmétől lehetőleg távolabb megtegye ő is a dolgát. A baromfiak közül néhányan már követik, s vele mennek, ha a kerítésen túlra indul.
Minden egy másik évszak talmi ígéretét hordozza. A ribizlibokrok rügyei oly’ duzzadtak, hogy félő, január első napjára kipattannak, s harsány zöld levelekkel terítik be a most még barna, száraznak tűnő ágakat. A legelőn itt-ott kibújt a százszorszép, a hűvös garázsban a muskátli, a napvirág el sem száradt, burjánzón sarjadzanak leveleik, mint máskor a teraszon még sosem.
Nem jó, ha megváltozik a természet rendje. Nem feledhetünk el, ugorhatunk át évszakokat, bármilyen kellemes is a langymeleg. Most arra kellene ébrednünk, hogy az ablak jégvirágai hoznak derűt a napunkba, s orrunk végére ráfagy a pára, ha elindulunk sétálni a szőlődombokra.
Báránybőr kesztyűbe kellene bújtatnunk elgémberedett ujjainkat, s az lenne az igazi, ha talpunk alatt csikorogna a hó, a játékos szél pedig nyakunkba kergetné a fenyőfák ágairól a zúzmarát.
Így nincs mihez viszonyítani. Pihenést az alváshoz, meleget a hideghez, ébredést az álomhoz, boldogságot a bánathoz. Hiszen a cserépkályha lobogó tüze is úgy a legfényesebb, ha előtte órákig szánkóztunk a temetődomb síkosra fagyott lankáin. Ha a karácsonyra kapott, egyszerű falécekkel izomlázig próbáltuk a szlalomozást a kastélyparkban. S az újév is akkor volt azt igazi, ha csípős zimankóban indultunk a szokásos nagy sétánkra, sálba, vastag, kötött sapkába burkolva, hogy harsányan boldog új évet kívánjunk – falusi babonából a fiúkat ezen a reggelen mindig előre engedve - nagyanyánknak, nagyapánknak, dédanyánknak, akik meleg teával, forralt borral és frissen kisült pogácsával várták jöttünket a konyha párás langyosában.