A Hangérien Ripablik című sorozatom ez évi utolsó írásában egy olyan újságcikkből közlök önöknek részleteket, amely Megyünk előre! címmel jelent meg a Népszava 1922. december 29-i számában. Nem lesz vidám olvasmány, holott az év végi napokhoz – azt mondják – a jókedv illenék. De azzal most nem tudok szolgálni. Az idézett vezércikk abból az alkalomból született, hogy 1922. decemberében ülésezett a szociáldemokraták pártja, s ezzel kihívta az akkor „reakciósnak” nevezett jobboldali sajtó haragját.
Olvassák el és – szomorkodjanak…
„(...) A középkort visszavarázsolni akaró reakció és a haladás törhetetlen bajnokai között áthidalhatatlan szakadék tátong. Ők a múlt, a jobbágyság, az elnyomás, a föltétlen egyeduralom, népek kihasználása és elnyomása. Mi a jövő vagyunk: a munka és a munkás megbecsülése, a kultúra elterjesztése, a javak igazságosabb megoszlása – boldog nagy ország, amely a maga erejét nem egy kis töredék szikkadt talajából meríti, hanem az egész osztatlan társadalom kimeríthetetlen erőforrásaiból szívja föl magába, hogy azt kultúra, szociálpolitika, szabadságjogok alakjában, erőteljes gazdasági körforgás útján visszajuttassa a néphez, amely ilyenformán boldog és megelégedett is lehet.
Mulatságos volna, ha nem volna végtelenül elszomorító, hogy mennyire idegesíti ezeket az urakat egy-egy bátor szó vagy fogalom puszta hangoztatása. (...) a kis jelentéktelenek milyen szaporán nyilatkoznak, milyen félelemmel vegyes düh torzítja egész lényüket s milyen arcátlanul ferdítenek, hazudnak, csakhogy alapot teremtsenek maguknak uszító rágalmaik kiöntéséhez. Milyen vigasztalan a kép – és mégis milyen vigasztaló, hogy a magyar reakció csak ilyen embereken és csak ilyen igazságokon nyugszik, hiszen ilyen igazságok ilyen emberek kezelésében valóban nem állhatnak sokáig ellent az objektivitás és a demokrácia ostromának!
Érdemes volna – ha terünk engedné, meg is tennők – a klerikális és reakciós sajtó kommentárjaiból is szemelvényeket közölni. Érdemes és hasznos volna. Jobb agitációt a szociáldemokrácia igazságai mellett el sem tudunk képzelni, mint bemutatni és a legszélesebb körben elterjeszteni azt a mosdatlan, piszkos, útszéli hangot, amelyet ez a szennysajtó produkált a pártgyűléssel kapcsolatban. Érdemes volna, hadd látná az elnyomott dolgozó magyar nép, hogyan tudnak hazudni, szemtelenkedni, rágalmazni, uszítani, még szorosabb bilincsekért kiabálni a »kereszténydemokrácia« lobogója alatt kalózkodó lapok, amidőn a szociáldemokrata pártgyűlésről írnak, ahol pedig a keresztény magyar népnek munkát, kenyeret, szabadságot, szervezkedési lehetőséget, az országnak a megújhodást jelentő demokráciát követelték. (...)
Igenis, demokráciát akarunk az Országháztól le egészen a legkisebb község önkormányzatáig! És terjeszteni fogjuk a tudást, a kultúrát, a fölvilágosodást, mert ha minden más nép megérett erre, a magyar népet sem lehet reá éretlennek minősíteni. És küzdeni fogunk a szabadságjogokért.”
Elnézést kérek, ha elrontottam az urak újévi buliját. Csak idéztem.