Világtörténelmi eseményként méltatta a magyar sajtó a Népek Békekongresszusát hetven éve, 1952 végén. A bécsi seregszemlére 72 országból érkeztek a hírességek: Joliot-Curie és Sartre, Jorge Amado és Emil Zátopek, Kínából Szung Csing-ling és így tovább. „Dolgozó népünk nagy vezérét, Rákosi Mátyást követve megnyerjük a békéért vívott harcot!” – ígérte a korszakra jellemző háborús metafora.
A hivatalos Magyarország, stílusban maradva, nagyágyúkat állított csatasorba. Ott tündökölt a delegációban a két legismertebb hazánkfia: Lukács György filozófus (1885–1971) és Puskás Ferenc labdarúgó (1927–2006) – a maguk műfajában mindketten zsenik. A szintén velük tartó Karinthy Ferenc (1921–92) heccből össze is hozta őket, s életének utolsó kötetében megörökítette „a két nagy filozóf” találkozását (Staféta, Magvető, 1991).
Puskás Öcsi, amúgy a Magyar Néphadsereg őrnagya, amíg a vonat a nyílt pályán vesztegelt, gumilabdával rugdosott célba. A vonalas moszkovita Andics Erzsébet elvtársnőről azt mondta: Ferenc Jóska alatt jó csaj lehetett. Juhász Ferenc költőtől megkérdezte: „Mondd, tata, hogy a francba tudod te úgy összerakni, hogy vers jöjjön ki belőle?” Arany Parker tollal pózolt a plenáris ülésen, és megvendégelte társait „a bűnös imperialista éjszakában”.
Lukács nem volt ilyen szórakoztató. „Megállíthatatlanul áradó, mindenütt hallható szózuhatagát” és szivarfüstjét rosszul viselték. Ciniék bebeszélték egy elképedt békepapnak: „A Tschardaschfürstinben láttuk, ott mulat Lukács akadémikus, a cigányokkal fülébe húzatta. (...) Meg a konzumnőkkel ropta a csárdást, kopogóst, poharát a kristálytükörbe vágta, páros lábbal beleugrott a bőgőbe, végül százschillinges bankót nyomott a prímás homlokára.”
Öcsi hazafelé, a Westbahnhofon végül ráállt, hogy szóba elegyedjék a tudóssal. Négy felest kért, de amint meghallotta, hogy ki kell mondania az egzisztencializmus szót, felemelte az árat egy palack francia pezsgőre. Cini, Juhász és Méray Tibor, a Szabad Nép tudósítója összedobták maradék valutájukat. Az aranylábú balösszekötő udvariasan megszólította a professzort, „mit szól ehhez az izé... egzakt... egzi... exisztancilizmushoz?”.
„Lukács bekapta a horgot, nyilván sejtelme se róla, kivel társalog. Kezdte magyarázni az ő sajátos, tekervényes stílusában, kacifántos körmondatokban, miért idealista, antimarxista, antimaterialista e jellegzetesen burzsoá világnézet, óva intve cinkosunkat, hogy akár részleteiben is elfogadja. Emez már feszengett, toporgott, menekült volna, ám az eközben is folyvást szivarjából pöfékelő világhírű filozóf megragadta a kabátját, nem eresztette el.”
1952 végén történt mindez, a sztálinizmus legsötétebb óráján. Moszkvában a bizantin talpnyalókkal körülhízelgett véres despota végképp megtébolyodott, a zsarnokság dőzsölt – és a békeharcművész Cininek idétlen vicceken járt az esze. Keserves élettapasztalatok tanították meg rá: van, hogy csak a humor segít. Ezért intette élete alkonyán az olvasót is, hogy nevetni bírjon a vészeken, másokon és főleg önmagán.