Józanul azt gondolná az ember, egyes számban nincs vita, Pelé primátusa kikezdhetetlen. Dehogy nincs. Még FIFA is ezzel ellentétes álláspontot képvisel; hogy a szervezet miért nyilvánít véleményt egyáltalán, az rejtély, bár az erkölcsileg ezerszer elbukó nemzetközi szövetségtől ez csupán amorális nüansz. A „király” három vb-aranyérmével egyedül áll; a páratlan tripla amilyen bámulatos, olyan objektív.
De szintén unikális Cafu három vb-döntője, efféle sorozat még Pelének sem sikerült. Ráadásul a legtöbbszörös (142-szeres) brazil válogatott jobbhátvéd alighanem azért számlál „csak” két győzelmet, mert az 1998-as torna párizsi döntőjének napján a fenomén Ronaldo életéért aggódott, nem a franciák elleni csúcstalálkozóra készült a brazil keret.
Nem kismiska a Kismadárnak becézett Garrincha sem: 1958-ban egyaránt 5:2-es elődöntőben és döntőben volt vastagon benne, és 1962-ben, Pelé sérülése után a torna legjobbjaként vezette újabb elsőségre a brazil együttest. Szárnyalását illetően a negyed- és az elődöntő úgy hasonlított egymásra, mint két tojás: egy-egy bombagól (az egyik jobbal, a másik ballal), és egy-egy remekbe szabott fejes. Jobbszélsőként.
A brazil labdaművész előtt egy másik jobbszélső, Helmut Rahn vonult be a történelembe. E kifejezést ma – ha kell, ha nem – használják, ám ebben az esetben szó szerint kell érteni, mert történészek sora állítja határozottan, hogy a magyarok elleni „berni csoda” visszaadta Németország identitását tíz-tizenöt évvel azután, hogy a nácik irtózatos bűnök özönét követték el az emberiség ellen. Márpedig Rahn – mi ne tudnánk? – az egyenlítő és a győztes gól szerzője volt a historikus 3:2 alkalmával.
Egy másik szélső, a brazil Mario Zagallo két diadalból vette ki a részét, majd nyolc évvel második világbajnoki címe után szövetségi kapitányként is a csúcsra jutott, méghozzá kivételes csapattal, amely mind a selejtezőkön, mind a vb-n százszázalékos, virtuozitásban és globális megdicsőülésben máig utolérhetetlen maradt.
Franz Beckenbauer Zagallo méltó követője volt. A német „császár” jobb oldali középpályást játszott 1966-ban és 1970-ben, majd 1974-ben, az ezüst és bronz után elnyert arany alkalmával iskolát teremtett a középhátvéd posztján, aztán 1990-ben szövetségi kapitányként is vb-diadalra vitte az NSZK-t.
Közben Paolo Rossi is tett egyet s mást. Az 1982-es világbajnokságon az elődöntőbe jutásról határozó mérkőzésen háromból három gólt szerzett a brazilok (3-2), az elődöntőben kettőből kettőt a lengyelek (2-0) ellen, majd az után, hogy Antonio Cabrini 11-est rontott, az első gólt jegyezte az Olaszország–NSZK csúcstalálkozón (3-1). Azon a vb-n a squadra azzurra hat legfontosabb gólját ő érte el sorozatban, megteremtve a lehetőségét annak, hogy a döntőben szintén eredményes Marco Tardelli emlékezetes eksztázisban kifusson a világból.
Diego Maradona négy vb-n szerepelt, és csupán elsőre szerepelt le, a többi három alkalommal hol pazarul, hol kiválóan játszott. Igaz, 1994-ben csak addig brillírozhatott, amíg ki nem zárták dopping miatt. Az 1990-es tornán duplázhatott volna mint világbajnok, de a döntőt elvezető uruguayi-mexikói Edgardo Codesal – az ilyen fazonokat mindig szívesen látó FIFA játékvezetői bizottságának későbbi prominense – ezt nem akarta.
Didier Deschamps 1998-ban futballistaként került a legmagasabbra, hogy húsz évvel később a válogatott szakvezetőjeként vigye véghez ugyanezt. S a napokban sem állt messze az aranytól, ahogyan '98-ban az akkor szintén ezüstérmes Zagallo kapitány sem...
Ronaldo azon a döntőn – érthetően – árnyéka volt önmagának, de négy évvel később újabb százszázalékos produkcióval győztes brazil csapat vezéralakjaként nyolc gólt ért el, kettőt a németekkel vívott 2-0-s döntőben.
S akkor még nem szóltunk az 1938-as vb negyed- és elődöntőjében (Franciaország 3:1, Brazília 2:1) egyaránt gólt szerző, az olasz–magyar döntőn (4:2) pedig duplázó Gino Colaussiról; az 1970-es Mundial minden brazil meccsén „beköszönő” Jairzinhóról; a hetvenben gólkirály, négy évvel később az elődöntőben a lengyelek (1-0), a döntőben a hollandok hálójába győztes gólt (2-1) küldő Gerd Müllerről; vagy az ezen a két nagyon fontos meccsen – egyetlen 11-esen kívül – mindent hárító Sepp Maier kapusról.
S most itt van Lionel Messi, aki ötödik vb-jén végre felért a zenitre, immár kétségkívül Maradona mellett a helye a panteonban. Pelé azt üzente: „Gratulálok, Argentína! Diego most biztosan mosolyog.”
A 10-esek 10-ese nem ellenségeskedett, nem gúnyolt és nem nézett le senkit.
Sportszerűségben, sőt – karácsony előtt ez kiváltképp megragadó – emberségben is a brazil uralkodó a király.
Személyes kedvencek
A felsoroltakon kívül két személyes kedvenc a vb-alakítások közül: Farkas János fenomenális kapásgólja 1966-ban a brazilok ellen (3:1), valamint a perui Teofilo Cubillas duplája 1978-ban a skótokkal szemben (szintén 3-1). Az előbbi itthon jól ismert, az utóbbit ajánlom szíves megtekintésre. Ha nem hiszik, amit látnak, azért a technika ördöge felel. Mármint Cubillas technikájáé.
