;

karácsony;

- Karácsonyi parázs

Tüzes ló

Azt kérdezte minap egy ismerősöm, hány éves a kovászom. Gondolkodnom kellett, hisz akármilyen könnyűnek is tűnik a kérdés, nehéz rá tényszerű választ adni. Ha úgy tetszik, lassan négy éve van a hűtőmben ugyanaz a doboz, s az akkor belemért liszt, víz ennyi idő alatt bizonyosan kicserélődött. De bizonyosan nem tudhatom. Talán megbújt egy kiszáradt morzsányi darab az egyik felső sarokban, ott ül állhatatosan már lassan fél évtizede, s lehet, neki köszönhetik a többiek is az erejüket. A friss gabonaőrlemény-szemek talán erőtlenebbek, nehezebben vívnak meg a levegőben lévő spórákkal, amelyek néhány óra alatt szolid-savanyúvá fermentálják a frissen jött adagokat is. Jól jön a tömény, régóta ott lévő erő. Mielőtt elveszek a heti kenyérhez négy jó kanállal a régi kovászból, cserébe visszaadok ugyanennyi lisztet és vizet, hogy tápláljam a dobozban burjánzó életet. Nem mérlegelem, mi a régi, mi az új. Csak a folytonosságot látom.

Így telnek mostanság kicsit a karácsonyaink is.  

Vannak már, akik fájón hiányoznak az asztal mellől. Régebbről, s a közelmúltból. Tudjuk, hogy egyikük hányszor merne a levesből, a tyúk melyik részét osztaná meg az asztalnál valakivel, hányszor kanalazna a fokhagymamártásból, tenne-e még egy kis borsot vagy borókát a vadasmártásba. S mikor állna föl az asztal mellől a másik, hogy ő törje össze a krumplipürét, pont annyi vajjal és tejszínnel, ahogyan az a legjobb. Halljuk, ahogy nevet, a fenyőágak mögül is érezzük az illatát.

Más ül a helyükön. Fiúk, unokák. Mi, akik ismerjük az elmenteket, és itt lehetünk a maradottakkal, látjuk a folytonosságot. Ahogyan az fiú egyik a kenyér után nyúl, ahogyan a másik a húst szeleteli, a harmadik a kutyára szól, s ahogyan a legkisebb, aki még bohókásan formája a mondatokat, de a hangsúlyával mintha ugyanúgy kérdezné: „Tényleg? Miért?”

Az egyszer elkezdődött történetek, ha másképp is, de folytatódnak.

Úgy ívódnak be az ő sejtjeik a mieinkbe, hogy sosem tudhatjuk, sajátunk-e valójában a mozdulat, az arckifejezés, az ízlés, vagy ott bújik meg bennünk elődeink óta. Milyen adottságunk, hogy a szemünk sarkából még a sztrádán száguldó autóból is bárhonnan észrevesszük az út távolában legelésző őzeket, s ugyan nem halljuk a hangját, de kiszúrjuk a kertben a fakopáncsot. Ösztönösen rakunk vajon borókát és kakukkfüvet a pörköltbe, ha vadas ízt akarunk elérni, vagy mindezt apánk, nagyapánk, dédapánk jól tudta már, s a mozdulat nem is a miénk.

Hiába üresek hát a székek a karácsonyi asztalnál, vagy foglalja el azokat más, s terítünk végig nem gondolt gesztussal tányért oda is, ahova az értelem okán nem kellene, mégsem vagyunk nélkülük. Így lesz ez az ünnepek múltán is, amikor fát hasítunk vékonyra, ahogy tanultuk vagy épp örökül kaptuk, hogy jó gyújtós legyen. Szépen gúlát rakunk háncsból, ágból, kézfejnyire tört gallyakból, középre sodorva a gyorsan belobbanó újságpapírt, hogy aztán jó parázsról tudjuk majd táplálni tovább.