- Magyar focialista köztársaság – Orbán Viktort nem zavarják a tévedései, és az sem, hogy minden terve dugába dől

„Én azt gondolom, hogy el tudunk jutni oda hét-nyolc év alatt, hogy legyen 50 olyan magyar játékos, aki az európai négy legjobb ligában – a spanyolban, a németben, az angolban és az olaszban – játszik. Nem kispados, hanem aki minden héten kezdő. Ha lesz 50 ilyen emberünk, akkor abból lehet egy jó válogatottat összerakni, már csak edző kérdése onnantól kezdve. És akkor a nemzetközi szinten, a válogatottak területén már jegyezni fognak bennünket.” Nem ma mondta ezt Orbán Viktor, hanem 2007-ben, az által alapított Puskás Akadémia felcsúti ünnepségén. Éleslátása azóta beigazolódott: eltelt 15 év, ötven helyett az általa említett paramétereknek megfelelő futballista csupán négy van (közülük kettő nem tekinthető a magyar utánpótlásnevelés sikerének): Szoboszlai, Gulácsi, Orbán, illetve Sallai. A kvartettnek egyetlen tagja van, aki az Orbán-féle bejelentés után az általa lassan százmilliárdért gründölt akadémián teljesedett ki fiatalként.

De mindez csupán felütés, hogy megkönnyítsük a világbajnokság után a Nemzeti Sportban megjelent beszélgetés értelmezését, ámbátor az interjút jegyző sajnos nem kérdezett rá a 15 évvel ezelőtti mondatok tanulságára. Helyette azt lehet olvasni, hogy Orbán szerint 2030-ra a régi fényében ragyoghat a magyar futball. Azt ugyan nem gondolja a miniszterelnök, hogy „lesz olyan mély keretünk, mint a braziloknak meg a franciáknak, akiknek azonos posztra még a második meg a harmadik emberük is ugyanolyan jó, mint az első”, mégpedig a kisebb népesség miatt, de hogy „a legjobb csapatunk bárkivel fel tudja venni a versenyt, odáig eljuthatunk”. Ez szerinte egy vb-szereplés eléréséhez elég lesz. Úgy vélte, az ötvenes, hatvanas években a magyar B- meg a C-válogatott is a világ legjobbjai között lett volna, ami a jelenlegi viszonyok közepette szerinte sem realitás, de az igen, hogy 2030-ig az első vonal a legjobbak között szerepeljen. Ez a kádári nosztalgia amúgy visszatérő elem, sokadszor hangzik el tőle, hogy a hatvanas években minden jobb volt, és most ezt kellene legalább alulról súrolni.

Ez a vágyvezérelt optimizmus régóta a sajátja, mert olyanokat is mondott, hogy „nagy lépésekkel haladunk előre, hiszek a magyar futball feltámadásában! Most úgy érzem, hogy nem csak a szívem, hanem az eszem is ugyanabba az irányba terel.” Kérdésre, hogy ez vajon nem utópia, határozottan leszögezte: „Nem. Szerintem nagyon jól állunk.” 2008 júniusát írjuk, ugyancsak a sportnapilap adott felületet ennek a kritika nélküli optimizmusnak.

 A labdarúgásba áramoltatott közpénz nagysága és a pontos összeg ma már meghatározhatatlan, annyi biztos, az EU-ban GDP-arányosan ekkora összeget sehol nem fordítottak arra, hogy tizenegy ember szerepeljen egyszer egy négyhetes világversenyen. De természetesen ez nem mérhető pénzben, hiszen „a magyar csapat úgy játszik, ahogy a magyarok gondolkodnak az életről”, legalábbis a miniszerelnök keddi interjúja szerint. Vagyis ha valaki nem úgy gondolkodik az életről, ahogy a magyar csapat játszik, akkor azon javítani kell.

De hogy is kell gondolkodni? Orbán Viktor világképe szerint Lionel Messi a legnagyobb, mert a legkisebb fiúból lett a legnagyobb hős, s mivel az utolsókból lesznek az elsők, „ennél tisztább keresztény történet aligha létezik”. Nyilván visszakérdezett az interjú készítője, hogy ezek szerint értsük úgy: Magyarország akkor lesz futballnagyhatalom, ha a keresztény kisfiúkat küld a pályára? De hát nem, ez a kérdés pont nem hangzott el.

A magyar futball szépnek látása régi beidegződése a miniszterelnöknek: „A magyar profi futball teljesen életképes. Ha végignézzük, lassan és biztosan gyarapszik azoknak a kluboknak a száma, amelyek mögött jelentős gazdasági szereplők állnak” – mondta 2013 augusztusában a felcsúti akadémia honlapjának. Akkor még tényleg nem sejtette senki, amit a miniszterelnök már tudott, hogy rövid időn belül az összes oligarcha önként és dalolva fog tulajdonosként utalni a nagy állami megbízások elnyerése után az NB I-es klubok pénztárába. Lényegében azóta is ezek a „vállalkozók” tartják életben a hazai klubfutballt.

A magyar foci politikai térbe emelése eleve nem áll távol a miniszterelnöktől, néhány hete nemzetközi tiltakozást váltott ki, amikor a Nagy-Magyarország sziluettjével hímzett szurkolói sálat viselt Dzsudzsák Balázs búcsúmérkőzésén. A román követség egyből elfogadhatatlannak és a jelen valóságával homlokegyenest ellentétben állónak tartotta Orbán gesztusát, de Szlovákia is kikérte magának a futballba ágyazott üzenetet. A horvát miniszterelnök közölte, hogy elfogadhatatlannak tartja a Horvátországgal szembeni területi igényeket, míg Ausztria megpróbált iróniával reagálni: „A Magyar Királyság körülbelül 100 évvel ezelőtt megszűnt létezni. Erről a fejleményről a lehető leghamarabb tájékoztatni fogjuk magyar szomszédainkat” – közölte az osztrák külügyi tárca. Orbán a bírálatokra akkor úgy reagált: „A foci nem politika. Ne lássunk bele olyat, ami nincs.”

Nem látunk bele semmit, de azt jó tudni: Messi azért nyert, mert „ennél tisztább keresztény történet aligha létezik.”