Éjszaka átszúrják a bőrét, jóllaknak a vérével, korongszerű testük kitágul. A heverő illesztékeiben pihennek, megbújnak a bársonyszövet alatt, a fejtámla varratai mögött, az ágyneműtartóban. Hajnalban kimegy a mosdóba, felkapcsolja a villanyt a szobában, elrejtőznek fedezékükbe. A karján piros foltok, a lepedő redői között fekete pöttyök. Ágyi poloska ürüléke.
Reggel úgy ébred, mintha másnapos volna, pedig nem iszik, csak egyszer egy évben, karácsonykor. Nincs szüksége alkoholra, hogy elfogadhatónak érezze a világot maga körül. A legtöbb sebe begyógyult, a szomorúságot rég elviselhetőnek tartja, megmaradt fájdalmát benőtte a feledés mohája. Nézi a falon mászó élősködőket, követi a szemével, ahogy eltűnnek a konnektor mellett, a felfeslett tapéta repedésében. Csodálja a kis dögöket gyorsaságuk, ügyességük és életösztönük miatt. Papucsával megcélozza az egyik vérszívót a falon, elhibázza. A poloska megáll, mintha gondolkodna és megpróbálná őt becsapni. Ámulatba ejti az élni akarása, faltól falig léte, céltalan küzdelme. Belőle mindez hiányzik. Megöregedett. Elhúzza a függönyt, kinéz az ablakon, a fákon levél helyett hóhurkák lógnak. Békesség mindenhol.
Karácsony reggele. Délelőtt gesztenyével töltött pulykát süt, ahogy ötvenhárom éve minden december huszonnegyedikén. Tizenhat éve a férje és a fia nélkül eszik, a maradékot a szemétbe dobja. Megszokta, hogy egyedül issza a konyakot szenteste, egyedül hallgatja Elvis ünnepi dalait, egyedül fekszik le a bergamottillatú ágyba. Kívülálló lett. Elfogadta, hogy a haláláig egyedül marad. Ma reggel nem fájt neki az elmúlás, végleg feladott mindent, kihunyt belőle az akarat. Tegnap éjszaka, álmában megjelent a férje. Becsöngetett, ajtót nyitott neki, odakint esett a hó. Látta, ahogy áll a küszöbön kockás ingben és kigombolt bőrkabátban, fején a hópelyhek vastagon ültek, akár a rizsporos paróka. Mosolya ugyanolyan szomorú volt, mint amikor megismerte. Barna kölyökkutyát tartott a karjában, boldog karácsonyt kívánt, átnyújtotta a nyüszítő ajándékot, majd elment anélkül, hogy elbúcsúzott volna. Tudta, hogy többé nem álmodik vele.
Hallgatja a déli híreket, idegesítik a külvilág eseményei, kikapcsolja a rádiót. A fia nem látogatja meg, mióta a férje meghalt. A fia gyűlölte a férjét, amiért ivott, mégis mindennap telefonált. Vasárnaponként átjött ebédelni, csak az apjával beszélt, őt szóra sem méltatta, legfeljebb köszönetként biccentett felé, amikor elvette előle a kiürült tányért. A fia számára a férje, aki bántotta a részegségével, az apai erő és a férfiminta hiányával, a megjavítható múltat jelenti – ő pedig, aki mindent megadott a számára, a kiszolgáltatott jövőt. Amikor utoljára találkoztak a férje temetésén, ugyanolyan mosoly húzódott a szájára, mint amilyen a férjének volt. Mosoly, ami az ábrándozó emberre jellemző, aki titkolja a múltját, mert képtelen önmagával és a világgal őszinte kapcsolatban létezni. A fia még mindig védi a család sérthetetlen illúzióját, az apja alkoholizmusát, és az ő szótlan elfojtásait.
Kifut a heverő alól egy poloska, a radiátor felé igyekszik a fehér szőnyegen át, megtorpan. Irányt vált, mintha apró terepjáró kanyarogna a havas tájon. Berohan a tévéállvány alá. Várják a többiek, gondolta, viszi a hírt, hogy lebuktak, kiszúrhatta az elemlámpát és a légycsapót az éjjeliszekrényen.
Délután elpusztult példányokat talált a küszöb résében, olyannak látta őket, mint a tömegsírban fekvő hullákat, akikről az elevenek már nem vesznek tudomást, és nélkülük folytatják szánalmas rovaréletüket. Imára kulcsolja a kezét. Belefeledkezik a fájdalmába, a múltjába, a könnyeibe, elfelejti a poloskákat. A tévé villódzó fénye kékes kontúrt rajzol köré, dicsfény lengi körbe a testét. Ül a fotelban, igazít képzeletbeli glóriáján, nézi a karácsonyesti adást, a távirányítóval lenémítja a készüléket, nem bírja elviselni a műsorvezető pátoszos hangját. Bíborfényű páncéljában átszalad a képernyőn az egyik élősködő, rohan kicsinyke lábain, karmocskáival kapaszkodik, átfut a karácsonyfa, az ünnepi teríték, az ajándékcsomagok és a norvégmintás pulóverbe öltözött emberek között.