Kevés érdektelenebb - bár a szerzők szempontjából valóban szükséges - olvasmány van bizonyos könyvek elején vagy végén olvasható köszönetnyilvánításoknál. Stephen Hawking még abban is kivételes volt, hogy a róla írt életrajz eme mondatai hasznos információt tartalmaznak. Valóban elhihetjük Charles Seife-nek azt, amit itt ír, nevezetesen, hogy jól járt (és persze mi is), hogy nem hivatalos, a féltékeny örökösök által felügyelt biográfiát írt, olyat, amihez esetleg kapott volna tőlük fontos, magától Hawkingtól származó kéziratokat, családtagoktól származó közvetlen információkat, miközben az igényeknek való megfeleléseket várhattak volna el az írótól. (Akik még a Cambridge-i Egyetem könyvtárában kiállított Hawking-dokumentumokat is visszakérték, és ma már ezek sem láthatók nyilvánosan.)
Forrásnak így is rengetegen maradtak a családtagokon kívül: barátok, ismerősök, tanítványok, kollégák. Egy-két dolognak ők sem láttak a mélyére, de épp ezekről a rokonok sem beszéltek volna, és nyilván olyan anyagokat sem adtak volna át az írónak, ami Hawking kezétől származik és esetleg rávilágít ezekre. Talán nem is baj: az már inkább a voyeurködés kategóriájába tartozna, ha azon kapnánk magunkat, hogy arról olvasunk, mitől származnak a magatehetetlen, tolókocsijában gyakorlatileg teljesen védtelen ember sérülései, amit minden valószínűség szerint második felesége és ápolónője, Elaine okozott, de amelyeknek okairól a nagy nyilvánosság, de még a rendőrség előtt is Hawking mélyen hallgatott.
Gyakorlatilag azonban minden lényegeset részletesen megtudunk - visszafelé haladva az időben. Ennyi tréfát Seife megenged magának: az egyes fejezetek pár évet - 2-3 vagy akár jóval többet - fognak át, ezen belül az idő iránya előre mutat, így időhurkok keletkeznek, és gyakran kell bizonyos eseményekről, személyekről újra és újra ismereteket felújítani, mert korábban csak annyit tudtunk meg róluk, ami a történet adott pontján a megértéshez szükséges volt. De igen, a poén ott ül a végén: a fő szöveg utolsó pár mondatos bekezdésének első mondata így hangzik: “Stephen Hawking 1942. január 8-án jött a világra.” (Hawking egyik, később tévesnek bizonyult elmélete szerint az Univerzum a tágulás végére érve egyszercsak “megfordul” és újra végtelenül kicsi és sűrű ponttá válik, miközben az idő visszafelé halad.) Lehetne ezt az elbeszélésmódot akár öncélú játszadozásnak tartani, de ott érződik benne bizonyos fokú tapintat is Hawking, az ember iránt: a csaknem négyszáz oldalas könyv utolsó fejezetei nem a már szinte végtelenül kiszolgáltatott, valódi tudományos eredményeket már évtizedek óta nem szállító celebet mutatják be - amiről bőven olvashatunk az első részekben -, hanem a sikeres tudóst, utóbb-előbb a már doktori munkájával elismerést szerző ragyogó elméjű fiatalembert.
Aki 32 évesen, 1974-ben felveti az elméletet, hogy a még Cseh Tamás által is megénekelt nem létező fekete lyukak valójában “párolognak” majd egyszer, amikor elég kicsire zsugorodnak, hatalmas energiakitörés kíséretében felrobbannak. (Valóban sokáig, egészen pontosan 2019 áprilisáig kellett várni, amíg csillagászok bemutatták az első, fekete lyukról készült képeket.)
Aki 23 évesen, PhD-munkájában matematikailag bebizonyítja, kellett, hogy a Világegyetemnek kezdete legyen (Ősrobbanás) - előtte mindenki, sokáig ő is úgy gondolta változatlan és végtelen.
Aki 1985-ben valódi bestsellert ír Az idő rövid története címmel, miközben az sok tekintetben egy nehezen érthető tudományos ismeretterjesztő munka, mégis, ennek következtében pár év alatt nem csak a tudományos körökben ismert figurává, hanem az azon túli világ egyik legismertebb alakjává válik. Még Oscar-díjas játékfilm is születik életéről 2014-ben. Hiszen tökéletes jelkép: a zseniális tudós, akinek elméje mozdulatlanságra kárhoztatott testétől függetlenül végtelenül szabadon szárnyal. Aki hogy hogyan, nem tudni, de állja a sarat a rettenetes betegséggel szemben, amelyet 21 éves korában diagnosztizáltak nála: egy-két év helyett több, mint fél évszázad adatik neki.
A történet tehát arról szól, ki is volt ő valójában. Az alcím így is szólhatna celeb + tudós + zseni = ember. Mindezekről az ismereteket ömlesztve kapjuk, részletesen, néha talán túl részletesen, hosszan is, de Seife - maga is matematikus, professzor Princetonban, sikeres tudománynépszerűsítő könyvek szerzője - jól magyaráz. Mint már jeleztük, tisztelettel, de tárgyilagosan közelít Hawkinghoz, ugyanúgy bemutatja mind a tudós, mind az ember, mind a celeb gyengeségeit, hibáit, sőt kisebb nagyobb gonoszságait is, mint eredményeit, pozitív megnyilvánulásait. Aki végső soron a mindenség elméletét szerette volna kidolgozni. Aminek célja, hogy - mint Az idő rövid története végén írja -: tudósok, filozófusok, hétköznapi emberek együtt boncolgathassák, hogy “... miért létezünk, mi és a világegyetem. Az emberi értelem leghatalmasabb diadala lesz, ha erre kérdésre választ találunk - mert akkor megismerhetjük Isten gondolatait”.
INFÓ
Charles Seife
Hawking, Hawking - Tudós, celeb, zseni
Fordította Sódor Ádám
HVG Könyvek, Budapest, 2022
