Orwell világa
Ernő napján szakadt ránk az ég. Dermesztő hideg volt 1987. január 12-én, akkor borította be az országot az a híres nagy havazás. Félméteres hótakaró alatt jégmezővé váltak az utak. Megbénult a közlekedés. Munkába menet sokan elakadtak, a boltokba nem érkezett meg a friss pékáru, tanítási szünetet rendeltek el az iskolákban. Ám aznap este a pesti belvárosban egy hókotró fordult be a Molnár utcába. Munkánál, kenyérnél is fontosabb volt, hogy névnapos utasa mégiscsak eljusson a Fregatt nevezetű kocsmába, ahol már türelmetlenül várták a törzsvendégek. Ha mindjárt elpusztul is a világ, Ernie csak muzsikáljon.
Weszely Ernő (1953–2022) egyedülálló alakja volt a budapesti éjszakának fél évszázadon át. Zongorista, tangóharmonikás, énekes, dalszerző. Szerény és jó kedélyű fickó, minden pillanatban teli élettel. Dalok ezreit tudta, játszotta fejből. Kedvence a szving, példaképe Ray Charles, a másik nem látó virtuóz. Keményen dolgozott, ám úgy tűnt, közben élvezi is a záróráig tartó bulikat. Szerette a tapsot, a közönségét. Művész volt, de nem sznob, kérni is lehetett tőle egy-egy nótát. Persze azt sem bánta, ha olyankor mellesleg meghívják egy italra; úgy illett, a söntéspultnál beszerzett pohárkát letenni elé a zongorára.
Már kisfiúként elbűvölte az öreg Orion rádióból megszólaló zene, ezért vitte el az apja egy vak kántorhoz szülővárosában, Sümegen. Tízévesen vesztette el végleg a látását, a fővárosi Vakok Intézetében tanulta hangszereit. Tinédzser korától vendéglátózott, jobb-rosszabb körülmények között. Bejárta a fél világot a Budapest Ragtime Banddel, később szólózott is külföldön. De itthon volt igazán otthon. Egyszer a Filmgyár büféjében udvariasan odaszólt valakinek: le tetszett ejteni 30 fillért. Az illető döbbenten meredt rá, a sötét szemüvegre, fehér botra. Nem sejthette, hogy Ernie hallásával gyerekjáték megkülönböztetni a padlóra hulló érmék koppanását: az egyik tízfilléres volt, a másik húszas.
Örömmel muzsikált mindig, mindenütt, ahová csak hívták. Romkocsmákban, az óbudai Fő téren, a miskolci operafesztiválon, képzőművészeti kiállítások megnyitóján. Az éjszakai fellépések között féltucatnyi hanglemezt is rögzített, mindent egymaga csinált – ha Ray Charles képes volt rá, akkor ő is. Haladt a korral: speciális szoftverrel kottát írt és hangszerelt, hazánkban ő mutatta be az első digitális harmonikát.
Aranyszíve volt, még a vállszíját is kölcsönadta egy megszorult kollégájának. Igaz, amikor a járvány miatt bezárt a város, és a lakbérre sem futotta a nyugdíjából, kedvelői órák alatt összedobták, amennyi hiányzott.
Ez az angyali bohém meghalt. Három héttel élte túl apámat. Közben itt hagyott minket Góczán Flórián, a kitűnő televíziós operatőr, dokumentumfilmes, mindig szelíd kolléga és barát – ahogy mondani szokás, tragikus hirtelenséggel. Fogyatkozunk. Megszűnt a fillér, nincsen többé Fregatt sem, lassan véget ér a vigasság. Lám, Ernie is befejezte már. Süket csönd marad utána. Sorra távoznak a régi törzsvendégek, közeleg a záróra. Ideje készülődni.
