Hosszú sor kígyózik az utcán, az emberek fagyoskodva, feszülten toporognak. Van aki szabadságot vett ki erre a napra. Örvendezem, mint egy főnyereménynek: sorszámot kapok. Tizennyolcan vannak előttem. Ha egy ügyfélre csak 10 percet veszünk – egyébként sokkal többet kellene –, az 3 órányi várakozás. Elmegyek vásárolni. 12-kor érek vissza, a portás elküld, mert szerinte, aki eltávozik, az nem mehet vissza, és az is lehet, hogy már szólítottak. Ha ez így is lenne – ami nem igaz –, a helyem felszabadult, tudtak az utánam következő ügyféllel foglalkozni, tehát nem történt fennakadás! A jóindulat hiányzik csak. Fellázad az igazságérzetem, és úgy döntök, hogy 2 óráig, az ügyfélfogadás végéig a kapuban fogok állni, elvégre az közterület. Egyszemélyes állósztrájkot folytatok, közben figyelem, mi történik.
– Már ez is kezdi! Ide ugyan nem jön be, ha reggelig próbálkozik is! – közli az egyik portás.
Ki-kinyílik a kapu, nincs szándékomban besurranni. Nehogy rendőrt hívjanak! Gondolom, majd előkerül a műszakvezető, meghallgatja, milyen igazságtalanság ért, hogy bár kaptam sorszámom, nem engednek be.
– Műszakvezető?! Azt ugyan várhatja, itt nincs olyan – adja tudtomra a portás.
Rengetegen jönnek időpontért. Nem kapnak! Ahhoz is különleges procedúra kell. Engedély, hogy időpontot kérhessenek. „Engedélyt kérek engedélyt kérni!”, mint egykor a katonaságnál, a börtönben…
Jönnek-mennek az MVM autói. Oldalt állva kérdem a sofőrt, van-e benn egy illetékes, akinek elmondhatom, hogy igazságtalanság ért. Azt válaszolja, hogy fogalma sincs. A portás felszólít, hogy ne akadályozzam a forgalmat, ne álljak az autók elé. Elmagyarázom, hogy mit jelent az elől, mit jelent az oldalt, mert ilyet nem tanítanak az iskolákban, vagy, ha igen, azt a diákok nem tudják megjegyezni, akadémikus tudással kell tömni az agyukat, míg szét nem robban. Eszem ágában sincs az autók elé állni, nem akarok öngyilkos lenni! Bár ebben a helyzetben, ami folyik szerte az országban minden területen, azon sem kellene csodálkozni.
Kijön egy asszony, azt mondja, mindjárt szétszakad a hólyagja. Kérdi, hová tudna menni. Nem is értem hirtelen, olyan csak nem történhet, hogy egy „közintézményben” nincs vécé! Hogy engedheti ezt a felügyeleti szerv? Mit is gondolok, hogyan tehetné be a lábát a felügyeleti szerv a legfőbb felügyelőhöz, a kivételezett hatalmasság ügyfélfogadó helyiségeibe?!
Egy idős úr nem bírta tartani, elgyalogolt a vasútra, szeretne visszamenni, intézni az ügyeit, de őt sem engedi be a portás. Busszal indult korán reggel Csemőről Ceglédre a koros úr, nagy nehezen idesántikált. Nincs segítsége. Most mehet vissza. Megfázik, megbetegszik. Ki tudja, vissza tud-e még jönni valaha?
Nem hiszek a szememnek, nem hiszek a fülemnek! Ez nem fordulhat elő, ez valami horrorfilm, rémálom! A fél ország ügyintézésre vár, és nem szervezte meg senki, pedig lehetne konzultálni a dologról. Egy ismerős mondja, hogy 3 hetet kellett várnia, addigra kapott időpontot. Majdnem olyan rossz a helyzet, mint az egészségügyben!
Kijön egy feldühödött nő. – Mindenkinek elmondom, mi történik itt! – kiabál. – Elszedik az emberek pénzét, tönkreteszik őket, de a vécéből raktárt csináltak, hogy ne tudja senki végezni a sürgős dolgát. Így majd elmennek keresni egyet. Rögtön adódik az ürügy, hogy miért nem engedik őket vissza. Minősíthetetlen! Talán nincs takarítónő, fertőtlenítőszer, nem tudják biztosítania a higiéniát ekkora emberáradat mellett?! Nem lehet csodálkozni: ha nincs műszakvezető, hogy is lenne hadra fogható takarítónő? Ahhoz már veszélyességi pótlékot kellene fizetni. Az ügyintézők se tudnak csinálni sehová?!
Lesz miről írnom, hogy milyenek az állapotok, válaszolom, bár tudja mindenki, hogy ez folyik az egész országban.
– Maga tud írni? Na, ne már! – szól be az egyik portás. – Egyébként írhat Orbánnak is, akkor se lesz jobb a helyzet. Történtek itt már különb dolgok is, mégse változott semmi.
– Igen írok, ez a dolgom.
Bemutatkozom jó hangosan. Bizonyára behallatszik az ablakon.
Csoda történik, 14 óráig tart az ügyfélfogadás, a zárás előtt 10 perccel kijön egy hölgy és beengednek. Ha nem mutatkozom be, még mindig ott állnék a hideg esőben? Ha az idős úr bemutatkozik, vajon őt is visszaengedik?
Megyek a váróhelyiségbe. Hű, de jó meleg van, csak úgy süt a radiátor a nyitott ablaknál! Akié az energia, azt csinál vele, amit akar! Megy a spórolás! Még hogy, aki meleget akar, az dolgozzon, meg hogy a magyar emberek nem fogják megfizetni a háború árát?! Nocsak! Hol dolgozzanak? A kivéreztetett vállalkozásokban, a csődbe ment, bezárt gyárakban?
Három perc alatt végzek, beállított nekem egy átalányt az automata. Mondhatta volna a portás a sok szöveg helyett, hogy így működnek a dolgok. Nem kell félni, hogy a mostani meg a jövő hónapi fogyasztást összevonják – mert, ami megtörténhet, az meg is történik –, és küldenek majd egy horribilis számlát. Otthon száraz kabátot veszek magamra…
A soha viszont nem látásra!
