Az ukránok november negyedikén emlékeztek meg a holodomorról, az 1932-33-as katasztrófáról, mikor a kommunista közigazgatás és az aszály együttesen hatalmas éhínséget okozott az országban. Zelenszkij ezt az ukrán nemzet megsemmisítésére tett próbálkozásként értelmezte, párhuzamot találva a mai háborús helyzettel. Érdekes adalék, hogy hivatalosan Magyarország is genocídiumként tartja számon a holodomort. Az ukrán nép tehát nem először tapasztalja meg, hogy nemzetként meg akarják semmisíteni.
Azt nevezhetjük nácinak, aki faji alapú megsemmisítés helyesléséről beszél és/vagy ilyesmire irányuló cselekvést hajt végre. Putyin ennél valamivel általánosabban értelmezi a nácizmust, olyannyira, hogy Zelenszkijt is annak tartja, és a háború igazolásaként azt állítja, nácitlanítania kell. A háborús propaganda igazság magva az, hogy fasiszta-banderista csapatok tevékenykedtek Ukrajna keleti határainál, talán gyilkoltak is oroszokat – bár erről nincsenek meggyőző bizonyítékok. (Jelezzük, hogy az Öböl-háború idején, 1990-91-ben az amerikai propaganda is hasonló kommunikációs technikát használt: Szaddam Husszeinre mondták, hogy épp olyan, mint Hitler, ami szintén az amerikaiak háborúpártivá változtatását célozta, de a Bush-gépezet legalább nem állította, hogy azért szabadítja fel Kuvaitot, mert nácitlanít.)
A népirtásokra számtalan példa volt az utóbbi évszázadokban: Ruandában a tuszik és a hutuk konfliktusa, Indiában a muszlimok hinduk általi kiirtása Gudzsarátban, a holokauszt, az amerikai indiánok lemészárlásra stb. Kutatók szerint jelen pillanatban is 30 olyan ország van, ahol nagy a kockázata, hogy népirtás fog történni. A gyengülő állam (hiszen gyengülhet a demokrácia és a diktatúra is) például egy faktor a sok közül, de az egyik leglényegesebb.
Az ukrán állam az utóbbi időben erősödött, a mostani parlamentbe egy náci szerveződés sem jutott be. Ezzel szemben a gyengülő Oroszország állami szinten nácizza le az ukránokat, s eközben agresszív háborút vív, kétségbe vonva azt, hogy egyáltalán létezik olyan nép, hogy ukrán. Aki mégis annak vallja magát, az megölhető, lett légyen az katona vagy civil. (Hogyan másként értelmezhetnénk, hogy az orosz katonák civilekkel szembeni gyilkosságait az orosz hatóságok nem akarják kivizsgálni?)
Dehumanizációs lejtőn van az orosz társadalom. Főleg az idősebbek és a műveletlenebbek támogatják az Ukrajna elleni háborút, de nem csak ők. (Erről hamarosan egy hosszabb tanulmányt közlök.) Az állam gépezete, a katonaság vezetői, az önként jelentkezők és számos nacionalista politikus eljutott a náci logikához, a másik megsemmisítésének vágyáig. Önmagában a dehumanizáció nagyon is ismert jelenség: az amerikai katonák sárgáknak hívták a vietkongokat, és könnyen lehet, hogy a homo sapiens sem tartotta embernek a neandervölgyit.
E nagy gondolati ugrásra azért vállalkoztunk, mert a kérdésünk itt az, hogy vajon a népirtás az emberi faj lényegéhez tartozik-e. Mit tudunk mondani erről antropológiai vagy szociobiológiai-etológiai nézőpontból? Jane Goodall maga is megdöbbent, amikor megtapasztalta a csimpánzok csoportjai közti vérengzést. Csakhogy mi már nem vagyunk csimpánzok. Hírből ismerünk emberevő törzseket is, de itt már két kifogást emelhetünk: nemcsak hogy nem vagyunk törzsi lények, de a mai törzsi társadalmak tanulmányozásából nem ismerhetjük meg az ősembert sem. Ahogy Desmond Morris zoológus mondja, a mai törzsi társadalmak kétlábon járó abszurditások, semmi közük az ősemberhez.
A szervezetszociológiai leírások mégis gyakran a „törzsi” jelzővel illetik azokat a vállalati vagy társadalmi szerveződéseket, amelyek játékszabályok nélkül, csak a vezető kénye-kedve alapján működnek, amelyekben a legfontosabb érték a hűség és a lojalitás. (Mi kérünk elnézést a még létező törzsektől ezért a kategorizálásért!) Valójában az ősközösségi lét tanulmányozása útján kerülhetnénk közelebb annak megválaszolásához, hogy vajon az ember alapvetően hajlik-e más népek kiirtására, tehát ez voltaképp a vérünkben van-e, és csak egy civilizációs máz fojtja el, mely időnként lehámlik.
E kérdés megválaszolásához csak a barlangrajzok állnak rendelkezésünkre, ám itt egy nemvárt meglepetésbe ütközünk. Nem találtak még olyan barlangrajzot, ahol emberáldozatokat, emberekre történő vadászatot elevenítettek volna fel az ősemberek. Az az állítás, hogy az ősember nem gyilkolt, ellentmondásban áll azzal a feltételezéssel, hogy a homo sapiens csoportjai kiirtották a nagyobb, de kevésbé közösségi neandervölgyit. Egy romantikusabb elképzelés szerint a neandervölgyi férfi egyszerűen beleszeretett a homo sapiens nőbe. Ettől még lehet, hogy irtották is egymást, nem tudjuk. Feltételezésem szerint az ember emberrel szembeni háborúja egy későbbi fejlemény, akkor jelenik meg, amikor már a népesség elérte azt a szintet, hogy érdemes legyen területért, erőforrásokért háborúzni. Az elkerülés, illetve a cserekereskedelem már nem hozott annyi hasznot, mint a kiirtás, a nők elrablása és megerőszakolása.
Az emberiség története ettől fogva az egyre nagyobb társadalmak felépítése és az erőforrások jelentős részének katonaságba és öldöklésbe való befektetése. A közvetlen környezet folyamatos kizsákmányolása és a vándorlás állandó háborúkat eredményezett. Feltételezem, hogy evolúciósan egy későbbi fejlemény a háborúskodás, és a másik közösség faji és vallási alapon történőnő irtása.
Alapvetően a homo sapiens egy roppant békés faj. Még ha időnként fellángol is a genocídium, ezek a szörnyű események az elkövetők bűntudatával, békekötéssel, jóvátétellel, valamint az áldozatok megbocsátásával végződnek. Már ha maradnak az áldozatok közül túlélők.
Az orosz-ukrán háború kapcsán nekünk, értelmiségieknek és tollforgatóknak más feladatunk nincs is, mint hogy segítsük eldönteni bizonytalan honfitársainknak, voltaképp ki a náci, ki irtja faji alapon a másikat, ki az áldozat és ki az elkövető. A döbbenet az, hogy ez egyáltalán vita tárgyát képezi.