„Lehetetlen! Az nem lehet, hogy a vasmű megszűnjön. Ezt nem engedheti meg a tulajdonos és a kormány”. Rozik Gábor fogalmazott így, amikor megállítottam őt Dunaújváros belvárosában. A 46 esztendős férfi az ezredforduló és 2016 között a Dunaferr járműjavítójában dolgozott, aztán elment Hollandiába munkát vállalni, azért lépett ki a vasműtől. Később hazajött, ám nem tért vissza régi cégéhez. Ettől még odafigyel a vasmű sorsára, és bízik abban, hogy a nagyüzem krízise megoldódik.
Mintegy harminc, az utcán megszólított dunaújvárosival beszéltem arról, hogy látnak-e esélyt a Dunaferr megmenekülésére, és Rozik volt az egyetlen, aki reménykedett még. Dunaújvárosban alig találunk olyan embert, akinek közeli rokona vagy barátja ne dolgozna vagy dolgozott volna a vasműnél, így a 40 ezer lelkes városban mindenki képben van a vasmű dolgában. Igaz ez a Katalinként bemutatkozó, 79 esztendős özvegyasszonyra is, akinek férje 41 évet szolgált a kohó tömörítő üzemében, ott alapozta meg a halálát okozó tüdőbetegséget. Katalin két fia most is a vasműnél van.
– Vége a gyárnak – morogja a hajlott hátú asszony. – Ha kérdem a fiaimat, mi van a vasműben, idegesen annyit válaszolnak, hogy erről ne beszéljünk!
Dezső Éva négy éve ment nyugdíjba, előtte diszpécser volt a kokszolóban: – Húsz éve kezdődtek a bajok, amikor eladták a gyárat az ukránoknak. Én mondtam, hogy ne engedjük eladni, láncoljuk magunkat a kapuhoz, a külföldi befektetőket nem érdekli a dunaújvárosi ember, csak ki akarják a vasműből lapátolni a pénzt. Azóta csak lefelé mentünk. A fiatalokat sajnálom, ők külföldre menekülnek. A fiam is Németországban van. A vasműnek lefőtt a kávé.
Évát hallgatja barátnője, az 53 esztendős Judit, ő ma is a Dunaferrnél dolgozik, és ezt ismételgeti: – Menthetetlen, menthetetlen…
A Dunai Vasműben 1954-ben kezdtek vasat csapolni, az ország legnagyobb kohászati komplexumában mostanra gyakorlatilag leállt az árutermelés. Hogy pontosan mi történik a nagyüzemben, arról a cég vezetése évek óta nem ad tájékoztatást. Tudni kell, hogy 2004-ben ukrán gazdája lett Dunaferrnek, az új tulajdonos eleinte sokat költött a cég megújítására, ám a 2008-as válság idején kénytelen volt bevonni orosz befektetőket a gyáregyüttes mögött álló részvénytársaságba. Később az orosz partner többségi tulajdonossá vált.
A Dunaferr mélyrepülése 2020 őszén kezdődött, pedig akkor a kohászati cégek világszerte szárnyaltak. Az addig évente 350-400 milliárdos árbevételű vasmű az adósságai miatt töredékére csökkentette termelését. A cégvezetés az értékesítőket és a szakszervezetet okolta a bajokért, és felbontották a dolgozók kollektív szerződését, a fizetéseket pedig két részletben utalták. Jevgenyij Tankilevics, a vasmű orosz irányítója azt az információt lebegtette, hogy vevő van a cégre, ám igazi konkrétumot sosem osztott meg a nyilvánossággal. Ezután már sosem volt gördülékeny a termelés, a Dunaferrt a más acélipari cégek bérmunkája „tartotta lélegeztetőgépen”.
Hogy miképp alakult 2020. óta a vasmű árbevétele és vesztesége, és mennyi a tartozása, a külvilág nem tudja, az rt. ugyanis az elmúlt két évről nem adott be mérleget. A 2019-es évről elkészült beszámolót is – a törvény által előírt 2020 májusa helyett – 2021 júniusában nyújtották be. De az se hiteles, hisz a beszámolót nem tárgyalta meg a részvénytársaság közgyűlése. A grémium ezt azért se tehette ezt meg, mert a cég tulajdonosi szerkezete áttekinthetetlen, az orosz és ukrán részvényesek pedig nem állnak szóba egymással. Az orosz részvények mögött az állami kézben lévő óriáspénzintézet, a Vnyesekonombank áll, míg az ukrán részvényekkel a kiterjedt gazdasági birodalommal és politikai hatalommal bíró Taruta-csoport rendelkezik. A tulajdonosi együttműködést az orosz-ukrán háború végképp ellehetetlenítette. 2021 májusában egy, magát válságmenedzsernek mondó magyar ügyvéd – többszáz izomember kíséretében – megpróbálta elfoglalni és „megmenteni” a gyárat, azt állítván: erre megbízása van a tulajdonosoktól. Az akciót a rendőrség meghiúsította, és mindkét tulajdonos azt állította, az ügyvédet nem is ismerik.
Végveszélyben a Dunaferr: kormányzati segítség híján már hétfőn végképp leáll a Dunai Vasmű kohójaA vasműben továbbra is Tankilevics az első ember, szerettünk volna vele vagy helyettesével, Sevcsik Monikával beszélni, de megkeresésünkre a cégvezetés – ahogy eddig, úgy - most sem reagált.
Beszéltünk viszont Molnár Lászlóval, a vasműnél működő vasasszakszervezet elnökével, aki elmondta, hogy Tankilevics nem is irányíthatná a Dunaferrt, hiszen cégvezetői megbízása több mint két éve lejárt, ezért sok beszállító már nem is fogadja el az aláírását. A partnerek csak akkor adnak alapanyagot, ha azonnal fizetnek érte. A 62 éves érdekképviseleti elnöktől megtudtuk, hogy a vasmű egyik kohóját augusztusban, a másikat novemberben leállították, és ezek a létesítmények 3-4 hónap elteltével – a szakemberek szerint – valószínűleg nem indíthatók újra, a termeléshez új kohó kellene, aminek megépítése tízmilliárdba kerül. A kokszoló még működik, de az áramszámla elmaradása miatt az EON nem akar tovább szolgáltatni a cégnek. Az áram lekapcsolását egy múlt heti kormányhatározat 30 napra elnyújtotta, mivel a kokszoló csak fokozatosan állítható le.
Ám ha a kokszoló kihűl, akkor a fala beomlik, s ezt az üzemrészt újjáépíteni százmilliárdos költség – állította Molnár László. A meleg- és a hideghengerműben is elkezdődött az üzem leállítása, igaz, a hengerművek utóbb újraindíthatók.
A Dunaferrnél és leányvállalatainál hozzávetőleg ötezren dolgoznak, ám még legalább ugyanennyien függnek a cégtől, hisz sok beszállítója van a vasműnek. Ha a Dunaferrt felszámolják, az elbocsátott alkalmazottak kevesebbet költenek, és ez a városban működő boltok, vendéglátóhelyek és más szolgáltatók bevételét drasztikusan csökkenti. Így - a családtagokat is figyelembe véve – összességében 30-40 ezer ember életszínvonalát befolyásolja a cég esetleges eltűnése.
Dunaújváros önkormányzata működésképtelenné válhat a vasmű bezárása után.
Az évente 30-32 milliárd forintból gazdálkodó város eddig 10 milliárdos iparűzési adóbevételre számíthatott, aminek 90 százaléka a vasműtől származott.
Pintér Tamás, Dunaújváros ellenzéki összefogással megválasztott, jobbikos polgármestere megkeresésünkre elmondta, hogy a vasmű leállása esetén az önkormányzat el tudja látni kötelező feladatait, ám a tömeges munkanélküliségből adódó, megnövekedett szociális kiadásokra nincs forrása a városnak.
Pintér szerdára egy válságmegbeszélést szervezett, amire – mint arról írtunk – meghívta a város vonzáskörzetéhez tartozó települések vezetőit, valamint a térség kormánypárti parlamenti képviselőit. A négy képviselő – vélhetően kormányukázra - nem jött el. A megbeszélésen Tankilevics elmondta, hogy ha nem kap a cég 12 milliárdos támogatást, akkor a vasmű a jövő héten újraindíthatatlanul leáll. Ezt az információt Pintér Tamás továbbította a kormányhoz. A város már eddig is többször jelezte a kormánynak, hogy a vasmű végveszélyben van, amire az volt a válasz, hogy egy magáncég problémáit nem a kormánynak kell megoldania. Amúgy a városvezetés eddig nem azt várta, hogy a kormány pénz nyomjon a vasműbe, hanem azt, hogy diplomáciai úton tudja meg: az orosz állami bank mit kíván tenni a Dunaferr stabil gazdálkodása érdekében.
Pintér Tamás úgy gondolta, hogy Orbán Viktor tud erről egyeztetni Vlagyimir Putyinnál. Hogy a miniszterelnök tárgyalt-e erről a legfőbb orosz vezetővel, s ha igen, milyen választ kapott, azt senki sem tudja.
A kormány város által remélt szerepvállalásának másik forgatókönyve az lett volna, hogy a kabinet nyilvánítsa a Dunaferrt stratégiailag kiemelt jelentőségű gazdasági szervezetté. Ilyen esetben az állam a veszélyhelyzetben lévő cég felszámolását és privatizációját a saját kezébe veszi. Ám ez nem történt meg. Sokan úgy gondolják, azért, mert a kormány nem akar segíteni egy ellenzéki vezetésű városnak, így próbálja megtanítani az itteni választókat, hogy „okosan” kell voksolni. Ez a vélekedés – látva a kormány és a térség fideszes politikusainak passzivitását – nem életszerűtlen.
De az is elképzelhető, hogy a kormány megvizsgálta már a Dunaferr hosszútávú túlélési esélyeit, és épp ezért nem kívánt közbeavatkozni. És nem kíván most se, hiszen a kért 12 milliárdos injekció a vasmű kéthavi működéséhez elegendő. Ráadásul a rendkívül energiaigényes acélágazat piaci helyzete világszerte sokat romlott az elmúlt hónapokban, így a súlyosan eladósodott Dunaferr talpraállításához – a legóvatosabb becslések szerint is – további tízmilliárdok kellhetnek. Szerettük volna megtudni a kormány szándékát a vasmű dolgában, levelet küldtünk a Miniszterelnökségnek, de eddig nem kaptunk választ.
A történethez tartozik, hogy az orosz tulajdonostól sem várható pénz, mert az érkezését az Oroszország elleni szankciók nem engedik.
A vasmű kapujában a délutáni műszakváltáskor befelé igyekvőket és hazafelé tartókat nem volt könnyű szóra bírni.
Nálunk, a kovácsműhelyben nincs munka, csak takarítunk
– legyintett egy 46 éves, vállas férfi, három társa néma kedélytelenséggel bólogatott. A 47 éves Csikai Bertalan 33 éve karbantartó a cégnél, s ő ennyit mondott: „Nekünk még van munkánk, készítünk alkatrészeket, de másutt már leálltak, nincs termelés. Nem mondanak semmit arról, hogy mi várható…”
János 40 éve van a vasműnél, apját követve jött ide, ez volt az első munkahelye. Szakadozottan beszélt:
– A hideghengerműben hétfőn még volt munka… már nincs… a meleghengermű a múlt héten leállt… géplakatos vagyok, talán találok majd valahol állást… 22 hónapom van a nyugdíjig… elment a kedvem mindentől… az élettől is.
