Mi vagyunk a Beatles – futott át egy pillanatra az agyamon, mikor rendőri felvezetéssel megérkeztünk a zenekari busszal a Nagyszínház elé. Már túl voltunk egy félnapos repülőúton, Sanghajból is hosszan tartott a bumlizás, mire a milliós kínai „kisvárosba”, Hajmenbe megérkeztünk, ám sok minden feledtette a fáradalmakat. A zenekar például első lakóként avathatott fel egy új hotelt, mielőtt megtartotta volna a Nagyszínház történetének első szimfonikus koncertjét. Polgármesteri köszöntő, hat televíziós kamera, a korán érkező közönség pedig kikövetelte magának, hogy a zenekari próbát is meghallgathassa, így a „kisváros” színházának 1500 férőhelyes terme már jóval a koncert hivatalos kezdete előtt szinte megtelt.
Bő egy évtizede tudósítóként követhettem végig a MÁV Szimfonikusok újévi turnéját Kínában, és számos élménnyel gazdagodtam. Ezek közé olyan vidám epizódok is tartoznak, hogy a zenekar dicsfényében sütkérezve autogramokat osztogattam és fotózkodtam a közönséggel. Pedig mondtam mindenkinek, hogy csak kísérő vagyok. És persze az is felejthetetlen volt, hogy Hajmenben a publikum kabátban ült be a koncertre – ugyanis egyáltalán nem volt fűtés. A zenészek meg frakkban és nagyestélyiben. Be is állítottak több szekrényméretű légkondicionálót a színpadra, hogy ők és a hangszereik is túléljék az estét.
A hatalmas országban több olyan luxuskivitelű koncertteremben is jártunk, mint amilyen Európában is alig akad, de több olyanban is, ahol a nagykabát volt az elfogadott dresszkód. Most szinte elfogott a nosztalgia, hogy nálunk is hasonló a helyzet: a győri Nemzetiben és a kaposvári színházban is szabad nagykabátban beülni az előadásokra a drága rezsi és a csökkentett fűtés miatt. De legalább lehet. Inkább fáz(z)unk, csak legyen játék. Hisz' mi is kulturnemzet vagyunk.