Hatvan éve, 1962 őszén jelent meg az egyik leghatásosabb környezetvédelmi alapmű, a Néma tavasz. Rachel Carson könyve arra a látványos kihalási folyamatra hívta fel a figyelmet, amely a II. világháborút követő agrotechnológiai robbanás, a növényvédő szerek mértéktelen használata nyomán a madárvilágban jelentkezett. A kötet nem csak az akkoriban kicsírázó környezetvédő tömegmozgalmak, hanem a politika számára is hivatkozási ponttá vált, és olyan pozitív változásokat indított el, amelyeknek a múlt század vége felé már jól látszottak az eredményei. Most viszont érdemes lenne megírni a „Néma tavasz II”-t, mert – bár a klímaváltozás, illetve bizonyos civilizációs hatások miatt ez nem minden fajra érvényes – összességében újra fogyatkozásnak indult a madárállomány, és a kipusztulás üteme talán még gyorsabb is, mint az 50-es-60-as években.
Hogy a városokból, ahol a döntéshozók többsége él, mennyire nehéz tisztán látni a folyamatokat, azt talán a vetési varjú esete példázza a legjobban. A fekete ruhás, télen a településekre tömegesen beköltöző varjúfélével kapcsolatban a közelmúltban kapott írásbeli kérdést az agrárminiszter a faj „urbanizálódása következtében fennálló, egyre több konfliktust okozó probléma megoldása érdekében” az egyik vidéki nagyvárosunkból. Azt tudakolják a tárca gazdájától, miként lehetne az egyébként védett madarakat megritkítani. A valóságban a vetési varjú tartósan jelen van a városaink egy részében – a példákat Székesfehérvártól Balassagyarmatig hosszan lehetne sorolni -; főleg a platánokon szeret fészkelni, de az egyik fehérvári Aldi közelében például egy nyárfasoron alakult ki egy fészkelő kolónia. Az tehát nem reális állítás, hogy a faj most urbanizálódna (ellentétben közeli rokonával, a szürke vagy dolmányos varjúval) – az pedig végképp nem, amit az írásbeli kérdés szintén fölvet, hogy a populáció növekedne. Épp ellenkezőleg: a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) számláláson alapuló adatai szerint az ezredforduló előtt telente többször annyi kóborolt belőle Magyarországon, mint most. A ritkulása olyan mértékű, hogy már egy másik, kifejezetten különleges és veszélyeztetett faj, a kék vércse számára is problémát okoz. A kék vércsék előszeretettel költenek a vetési varjak fészkében (már a varjúfiókák kikelése után) – ha kevesebb a varjúfészek, akkor kisebb a szaporulat a kék vércséknél.
Az viszont tény, hogy megindult a vetési varjak lassú bevándorlása a városi területekre. Ennek egyik fő oka a külterületi élőhelyek, elsősorban az ártéri erdők, illetve a mezőgazdasági földek közötti fasorok eltűnése.
Erősen fogyóban van gyermekkorunk egyik leggyakoribb madarának, a házi verébnek a hazai állománya is. A ritkulás elsődleges oka itt a táplálékhiány, részben a vegyszerezéssel, részben a klímaváltozással összefüggsében. Nem a verebek fő táplálékának számító magokból van kevesebb, hanem azokból a rovarokból, amelyekkel költési időszakban a fiókáikat etetik, ezért ritkábban költenek, és egy-egy fészekalj kevesebb fiókából áll. Ami a számokat illeti, hasonló jelenséget a fehér gólyáknál is meg lehet figyelni. Az idei, a szokásosnál sokkal szárazabb tavaszi-nyári szezonban az átlagosnál jóval kevesebb tojást költöttek, ami a következő években nyilván a gólyaállomány létszámán is meglátszik majd. A rokon (és még a kék vércsénél is ritkább, erdőben fészkelő) fekete gólyák magyarországi populációja számára pedig akár végzetes is lehet a mostani elhúzódó csapadékhiány: 2021-ben a szakértők azt mondták, hogy évtizedek óta nem volt olyan kevés fióka a fészkekben, mint akkor, idén pedig az utódok száma még a tavalyi évhez képest is drasztikusan csökkent.
Szintén nagyon visszaesett az utóbbi években a nálunk költő molnárfecskék állománya – miközben az egyébként ritkább füsti fecskéké viszonylag stabil (a verebeknél is tapasztalható ugyanez házi veréb-mezei veréb viszonylatban). Az okok általában összetettek: történik valamilyen változás a környezetben, ami érinti az egyik, a faj szempontjából küszöbfeltételnek számító környezeti tényezőt, és valamilyen irányban „átszakad a gát”. A változás lehet pozitív is: a melegebb telek miatt sokkal több az örvös galamb, sőt kezd leszokni a vonulásról, ahogyan a nagy kócsag is. A nagy képet tekintve azonban a fő trend a madárpopuláció zsugorodása, ami súlyos környezeti krízist jelez.
