Egyszer régen az emberek szívében megsokasodott a gonoszság, és a szeretet meghidegült.
Bántották egymást, és rombolták a világot maguk körül. Felülkerekedett a sötétség.
Isten szomorúan látta, hogy mindaz a szépség, amit teremtett, nem hoz boldogságot. Az emberek nem hálával és örömmel, hanem dühvel és keserűséggel telve élik napjaikat. Nem gyönyörködnek a világban és annak teremtett lényeiben, hanem pusztítják azokat.
Isten nézte ezt. Hosszú ideje nézte már. Várt. Egy nap úgy döntött, ez nem mehet így tovább.
Csak egy helyet látott a világban, ahol máshogy voltak a dolgok. Egy szőlősdombot, ahol egy család élt. Noé családja. Szőlőt műveltek, méheket gondoztak, játszottak, és gyakran néztek fel az égre.
A család feje Noé volt. Három fia volt, és sok unokája.
De a családjukhoz hozzátartoztak
a kavicsok,
a fák,
a macskák,
a bogarak,
a szőlő,
a búzamező,
a méhek,
a madarak,
a Föld mélyén rejlő ásványok,
az ősök szellemei,
a tájban élő láthatatlan lények,
a naplemente,
az eső,
a szél
és az évszakok változása.
Odafigyeltek egymásra, tudták, hogy összetartoznak. Gondoskodtak a földről, ahol éltek, és a föld gondoskodott róluk.
És látta Isten, hogy mégis van egy hely, ahol a szépség, ami a teremtett világ minden részében benne lakozik, örömet okoz. Jó volt ezt látnia. Egy kis remény ébredt benne.
Noé szerette a gyerekeit, és talán még jobban az unokáit. Legjobban a kis Sámot. Szerette a kertjét, a kertjében a méhek zümmögését. Szeretett üldögélés közben puha mézes süteményt eszegetni, amit a felesége sütött. (És amit 580 év után sem tudott megunni.) Szerette nézni, ahogy Sám beszélget a palántákkal, amiket a nagyanyjával ültetett. Szerette a csöndet, és szerette az unokái kurjongatását játék közben. És szerette a számokat, amelyek költői, de megnyugtató rendbe foglalták számára a világegyetem törvényeit, és lecsillapították hatszáz éves szívét, amit az élet szépsége még mindig gyakran vad dobogásra késztetett.
Noé idős volt, és – mint az idős emberek gyakran – bölcs. Mindennap beszélgetett Istennel. Ha eközben mellette ültél volna, ahogy az unokái tették gyakorta, nem hallottál volna szavakat (legfeljebb halk dudorászást). De a jó beszélgetések sokszor a csöndben születnek.
Noé kicsit olyan is volt, mint egy gyerek. Gyakran lehetett látni, amint fára mászik, vagy lobogó ősz hajjal szökdécsel a patak kövein unokái nyomában. De szeretett célba dobni, távolugrani, bukfencezni, és még annál is jobban a domboldalon birkózni.
Hiszen játszani és imádkozni voltaképpen ugyanaz. És Isten néha éppen játék közben üzen.
Így történt azon a napon is.
Noé az unokáival bújócskázott. Matuzsálemi kora ellenére nagyon jól hallott és élesen látott, a gyerekek csupán fürgébben szaladtak nála. Mégsem ezért szerették, ha Noé volt a hunyó, hanem mert akármeddig hajlandó volt elszámolni, és mert mindig volt türelme mindenkit megkeresni.
Aznap 600-ig kellett számolnia. (Ez volt a legnagyobb szám, amire az unokái gondolni tudtak.) És miközben lehunyt szemmel, a szőlősorok között térdelve morzsolta a számokat, Isten megszólította:
– Noé – szólt Isten.
– 514, 515, 516… – mormolta Noé.
– A Föld az emberek miatt megtelt gonoszsággal és sötétséggel – folytatta Isten.
– 528, 529, 530… – figyelt Noé.
– Ezért vízözönt bocsátok a Földre, hogy eltöröljem mindazt, ami gonosz. De téged, Noé, megmentelek, mert te mindennap feltekintesz rám, és nem felejted a szövetségünket. Neked feladatot adok. Építs egy bárkát fenyőfából, három emelet magasat. Építs a bárka fölé tetőt! Kívül és belül kend be szurokkal! Te és a fiaid, a fiaid feleségei és minden unokád szálljon be a bárkába, és minden élőlényből vigyetek magatokkal kettőt, egy hímet és egy nőstényt, hogy veletek együtt életben maradjanak. Vigyetek elegendő élelmet magatoknak és az állatoknak százötven napra!
– 598, 599, 600… – számolt Noé.
Aztán felnézett. A nap aranylón ragyogott át a szőlőlevelek között.
– Aki bújt, aki nem…
(…)
A bölcseket gyakran bolondnak tartják.
És akiket bolondnak gondolunk, sokszor a legbölcsebbek közöttünk.
Amit mondanak, sokszor nehéz elhinni. Vagy azért, mert számunkra szokatlan dolgokról beszélnek, vagy azért, mert kellemetlen híreket hoznak.
Ezért a bölcsek (vagy bolondok) gyakran magányosak.
Noé családja szeretett a szőlősdombon élni. Szeretett földet művelni, állatokat tartani, bort készíteni, szőlőlekvárt főzni, gyerekeket nevelni, a tűz körül történeteket mesélni és énekelni.
Tisztelték és bölcsnek tartották Noét, de a szívük mélyén azt kívánták, bárcsak ne kellene hinniük neki, és elhagyni az otthonukat, amit annyira szerettek.
Ezért úgy tettek, mintha semmit sem hallottak volna, és folytattak mindent ugyanúgy, ahogy addig.
Teltek a napok.
Noé nem tudta, mitévő legyen.
Egy reggel a kis Sám írótáblájával Noé lábánál üldögélt, és azt kérdezte:
– Nagyapa, milyen egy hajón utazni?
És Noé mesélt. A végtelen nagy vízről, a hullámok ringásáról, a szelekről és a viharokról. A messzi partokról, amelyekről csak reméljük, hogy ott vannak valahol, mert látni nem láthatjuk őket, amikor útnak indulunk. És miközben mesélt, lába köré gyűltek az unokái, és hallgatták.
Másnap Noé arra lett figyelmes, hogy a gyerekek különös játékba fogtak. Száraz faágakat hordtak össze, és építeni kezdtek valamit. Apránként, napról napra…
Noé csendben és örömmel, a távolból figyelt. És lassanként a felnőttek is felfigyeltek.
Hamarosan elkészült a tutaj. A gyerekek felszálltak rá, és vitték az állatokat is, a macskát, a kutyát, a kecskét és a méheket. Indulásra készen várták az esőt.
Noé felesége a kis Sám kedvenc puha mézesét sütötte az útra.
És akkor a felnőttek megértették, hogy ideje nekilátni a munkának. Hogy a változás már úton van, az eső jön, akár elhiszik, akár nem.
Máris túl sok időt vesztegettek el.
A férfiak építeni kezdték a hajót.
