Fiatal koromban az abszurd dráma jóformán tiltott gyümölcsnek számított, nyugati mételynek, csak lassacskán szivárgott be hozzánk. Különösnek tűnt a nyelvezete, a játékmódját pedig éppen hogy csak tanulgatták nálunk a színészek, már akik egyáltalán tanulgatták. Nagy szám volt, amikor például Ascher Tamás Beckettől megrendezte Kaposváron a Godotra várva című darabját, vagy Ionesco legtöbbet játszott művét, A kopasz énekesnőt, Paál István Szolnokon pedig Mrozek azóta klasszikussá nemesedett Tangóját. A zömében realista színjátszáshoz szokott közönség egy része furcsállkodva, meghökkenve nézett, hogy hát ez meg mi!? Mi a fenét zagyválnak itt össze!? Az akkori abszurd szerzők megsejtettek valamit a jövőből. Olyan képtelenségeket halmoztak képtelenségekre, fantáziadús élvezettel, ugyanakkor kétségbeesetten, amikből rémisztően sok minden ma már realitássá vált.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy a nyolcadik alkalommal Kolozsváron megszervezett Interferenciák elnevezésű nemzetközi színházi fesztiválon valóságos abszurd drámaözön volt. Adták például Ionesco Macbett című művét, a rendező világnagyság Silviu Purcarete elgondolásai szerint.
Shakespeare Macbeth-jében a címszereplő fajsúlyos ember, képességeit tekintve talán alkalmas is lehetne az uralkodásra, de annyira eltorzul, olyan mértékben aljasodik, hogy ez már csak a teljes összeomlás felé vezethet. Ionesco, ami Shakespeare-nél még formátumos, akár hősies, azt profanizálja, lerántja a földre, röhejessé teszi.
Nála már Macbeth teljesen átlagos képességű, vagy az alatti fickó, akár egy macskajancsi, aki túl nagyra vágyik. Afféle sokat akar a szarka, de nem bírja a farka típusú ipse. Uborkafára felkapaszkodott senkinek játssza elsőrangúan Bogdán Zsolt. Hatalmat agresszíven megkaparintó, és ahhoz foggal-körömmel ragaszkodó tucatembernek, olyan korban, amikor „percemberkék dáridóját” éljük. A Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei alaposan kitesznek magukért. Megmutatják a pitiánerség nagy teret nyert természetrajzát, az elembertelenedés dermesztő folyamatát, úgy, hogy röhögtetően kigúnyolják. Kajánul nyelvet öltögetnek arra, amitől félünk. És ebbe a háború iszonyata is beletartozik.
Ennek a fesztiválnak mindig van központi tematikája. Az idei meglehetősen aktuális volt, nevezetesen, a Félelem/Remény. Rettegés a mind abszurdabb borzalmaktól, és reménykedés abban, hogy esetleg valahogyan csak képes lesz úrrá lenni rajtuk az emberiség. A Godotra várva, Isten várás, Megváltóra várás, a világ végén, amikor már csak hírmondónak maradt élet a földön. Az abszurd drámákba szerelmes Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-főrendezője, hatodszorra, vagy hetedszerre rendezte meg a világ különböző pontjain. Ezúttal Portugáliában, Portóban, a Sao Joao Nemzeti Színházban. A pandémia alatt, a bezárt teátrumban próbáltak. A közönségtalálkozón elmondta, hogy munka közben halt meg az édesanyja, Mende Gaby, aki kiváló színész volt. Nyilván ez is közrejátszott abban, ahogy feltehetően a világ alakulása szintén, hogy az általam látott Godot produkcióinál ez komorabb lett. Sötétebb tónusú, kevesebb benne a humor. Tán nem véletlen, hogy Ascher kaposvári előadásán is sokkal többet lehetett nevetni, mint amikor csaknem egy évtizede újra színpadra vitte a darabot a Katona József Színházban. Az abszurd drámákból manapság gyakran kilúgozódik a humor egy része. Ez tükrözi elkomoruló világunkat, de nem mindig tesz jót az előadásoknak, mert az abszurd lényege, hogy valami félelmetes, elborzasztó válik benne mulatságossá. Ez az egység még a négy évvel ezelőtti fesztiválon is megvolt Tompa egy másik Ionesco rendezésében, Az új lakóban. Amúgy Ionesco specialistának számít, A kopasz énekesnő kolozsvári rendezése volt a legnagyobb külföldi sikere, ezzel végig turnézták Európát. Idén is láthattunk tőle Ionesco produkciót, A székeket, a Luxemburgi Nemzeti Színház előadásában. Ebben egy idős házaspár, elhagyatott világítótoronyban, szintén a Megváltót, no meg a halált várja. De előtte még az öregúr meg akarja osztani élete tapasztalatát az emberiséggel. Az erről szóló beszédére várnak vendégeket, akiket nem látunk, azt, hogy mind többen jönnek, az egyre több becipelt szék jelzi. Ezek lassacskán betöltik a teret Az abszurd drámák jelentős részére jellemző a tárgyak halmozódása, Az új lakóban ezek, vagyis tulajdonképpen az emlékei, mindinkább kiszorítják, majd elvonva tőle a levegőt, meg is fullasztják, az új lakásába költöző idős férfit, akit a bukaresti Nottara Színház produkciójában, a parádés spanyol színész, Francisco Alfonsín alakított. A székekben is kiváló Patrick Le Mauff és Oana Pellea. Szép, szomorkás, mély humánummal teli előadás, de keveslem benne a fájdalmasságát némiképp ellentételező, gyógyírként is szolgáló, humort.
Klasszikusokat is meg lehet rendezni abszurd módra. Utolsó kolozsvári produkciójában, a nagy rendező, Harag György, még a Ceausescu diktatúra idején, például a Csongor és Tündét lepukkant játszótérre telepítette, ami világvége hangulatot árasztott magából, és persze országjelkép volt. Mirigy ebben a verzióban utcaseprőként az ország szemetét iparkodott eltakarítani. Nagykabátban ültünk a meglehetős hidegben, a fűtetlen, lepukkant színházban, a bizony erősen foghíjas nézőtéren, ahol a valóság szintén groteszkbe torkollott.
A kolozsvári Puck Bábszínházban pedig Romániában ekkortájt adták először az elő abszurdnak számító Alfred Jarrytól az Übü királyt, ami valahogyan átcsúszott a cenzúrán azzal, hogy „csak” bábszínházról van szó. Legendás előadás lett belőle,
a remek Kovács Ildikó rendezésében, a címszereplőbe természetesen mindenki a diktátort látta bele, Übü mamába pedig a nem kevésbé utált feleségét. Az előadás addig lehetett műsoron, míg a Szabad Európa Rádió be nem mondta, hogy egy bátor színészcsapat még mindig tovább játssza az Übü királyt Kolozsváron. Ekkor betiltották. A forradalom után felújították. Ez önmagában kelet-európai abszurd. A Csongor és Tündével egy időben láttam Tompa rendezésében Mrozektól a Tangót. Szintén máig fontos abszurd szerző, Tompa később nálunk a Pesti Színházban is színre vitte. Egy család belső viszonyain keresztül, ugyancsak taglalja a hatalom szörnyűséges természetrajzát, amit sok mindenbe bele lehet gondolni. Tompa ezúttal a Prométheusz' 22-ben, aminek alcíme Hommage á Beckett, az ókori mítoszba is belelátta, az abszurdokkal együtt. Annyira abszurddá vált a világ, hogy gyakran már az abszurd perspektívájából szemlélünk mindent.