- Francis Duncan: Gyilkosság karácsonyra (Részlet a regényből)

Sikoltozásra ébredt.
Mordecai Tremaine felült az ágyában, a hang a fülében csengett, de először azt sem tudta, valóságos volt-e. Képzelet és valóság, fantazmagória és tény annyira összefonódott a fejében, hogy amikor hirtelen felriadt a zavaros álmából, kutakodnia kellett az igazság után.

Ekkor megint felcsendült a sikoly, és a metsző kétségbeesés ezúttal olyan hatást tett az elméjére, hogy a döbbenet ereje teljesen magához térítette.
Az éjjeli lámpa után tapogatózott, majd miután megtalálta, a zsebórájára pillantott. Tíz perccel múlt kettő. Biztosan nem aludt sokat: még mindig ránehezedett az álom kezdeti szakaszának a nehéz, kábító súlya.
Miközben belebújt a köntösébe, a sikoltozás folytatódott, hisztérikus hátteret szolgáltatva Tremaine lassan masírozó gondolatai­nak. Csak hallgatta a hangot, közben pedig próbálta felfogni a jelentését. Valamire rá kellett volna jönnie. Egy üzenetet továbbított neki. Nem pusztán arról volt szó, hogy a sikolyok rémülettel teltek meg; egy másik, sokkal kevésbé nyilvánvaló jelentést is hordoztak.
Ám hiába volt már a tudatánál, nem bírta meghatározni, mi lehet az. Túl gyorsan ébredt fel. Nem volt ideje egyértelműen elrendezni a benyomásait. Megtörtént, mondta az agya. Ez volt az a valami, amire várt.
Amikor kinyitotta a hálószobája ajtaját, és kilépett a folyosóra, neszeket hallott az épület többi része felől. Egy hang kiáltva érdeklődött. Némi lobbanékonyság érződött ki belőle, és Tre­maine arra gondolt, hogy talán Lorring lehetett. Futó lábak dobogása hallatszott.
A sikolyok most már ritkábban csaptak fel. Zokogó felhangjuk volt, mintha a kimerültség a hang gazdáját – akárki volt is az – a tehetetlenség felé taszította volna.
Egy nő sikoltott. A köd mostanra feloszlott Mordecai Tremaine elméjéről, így ennyit végre legalább felfogott. Azon töprengett, miközben átporoszkált a folyosón, vajon milyen látvány fogadja majd. A sikolyok a földszint felől érkeztek, így épp a lépcső felé tartott, amikor az előtte lévő szobából kilépett Gerald Beechley.
Beechley odafordult Tremaine felé, amikor meghallotta a közeledését. A máskor pirosas arca sápadtnak, nyúzottnak és feszültnek tűnt.
– Mi volt ez? – kérdezte. – Mi történt? Aludtam… Vajon mi történt? – tette hozzá. – Benedict az?
Mordecai Tremaine kíváncsian nézte.
– Nem tudom – felelte. – Miből gondolja, hogy Mr. Grame-ről van szó?
Gerald Beechley szemében félelem villant fel. A tekintete megremegett. Meggyőző képet festett az olyan férfiról, aki hibát követett el, és próbálja elkerülni, hogy csapdába csalják.
– Ez tűnt… a legnyilvánvalóbbnak – hebegte. – Úgy… úgy gondoltam, hogy csakis Benedict lehet. A többiek mind lefeküdtek.
Már lefelé tartottak a lépcsőn. Mordecai Tremaine nem nézett rá a másik férfira. Ez a módszer arra bátorította az embereket, hogy szabadabban beszéljenek: néha védekezően, mert próbáltak mentségekkel előhozakodni azzal szemben, amit ők rideg gyanakvásként értelmeztek, máskor bizalmasan, mert úgy vélték, hogy nincs mitől tartaniuk.
– Úgy érti, azért gondolt rá, mert tudta, hogy Mr. Grame lement a karácsonyfával foglalatoskodni, miközben a többiek mind visszavonultak a szobájukba?
– Pontosan – vágta rá mohón Beechley. – Természetesen tud Benedict szokásáról. Mindig fennmarad szenteste, hogy reggelre elkészüljön a fával. Szereti, ha az ajándékok már várnak ránk, amikor lejövünk.
– Értem – felelte Mordecai Tremaine. Majd gyengéden hozzátette: – Csak épp egy nő sikított fel.
Ezúttal lapos pillantást vetett a beszélgetőpartnerére. Beechley hirtelen jött magabiztossága pont olyan gyorsan vált köddé, mint ahogy érkezett. Az arcára megint kiült a bizonytalanság és a rémület, az egyik keze a gallérjához rebbent, nyugtalanul megsimogatta a nyakát.
Mintha – jutott Tremaine eszébe hirtelen – idegeskedne ­miatta…
A földszinten erős fény áradt ki egy nyitott ajtó mögül. Beszélgetés hangjait hallották, és miután átszelték az előcsarnokot, beléptek a szobába, ahol láthatóan az események zajlottak.
Mordecai Tremaine első pillantása a karácsonyfára esett. Egy jelképet látott benne: meghatározó tényező lett egy sötét tragédiában. És mintha valami különös módon képes lett volna gondolkozni, ezért tudná is ezt.
Ez az őrült benyomás, a figyelmét futólag lefoglaló kép természetesen egy pillanatig tartott csupán, miután Tremaine belépett a szobába. A következő percben az egész jelenet – amelynek ez az apróbb benyomás is része volt – belevésődött az agyába.
Charlotte Grame sikoltott fel. A kárpitozott karosszékek egyikében ült, amelyekből a vendégsereg az énekeseket hallgatta. Gyász és rémület torzította el az arcát, erre pedig az olyan ember meghatározhatatlan nyomorúsága települt rá, aki magán érzi a végzet kezét.
Sötét tweedkosztümöt viselt, amelytől a természetesen világos arcszíne döbbenetesen sápadtnak tűnt, ez pedig még jobban kihangsúlyozta a fekete karikákat a gyötrelemmel teli szeme alatt. Miután az érzelmek kitörtek belőle, csak egy gyenge, szánalmas váz maradt belőle a székbe roskadva.
Austin Delamere mellette volt. A kövérkés férfi elveszítette a hivatalos kisugárzását. Már nem egy idősödő, nagy jövő előtt álló államférfi volt, aki mindenhová magával viszi a pozíciója gondjait, és megfontolt méltósággal pihen két, történelmi jelentőségű dokumentum aláírása között. Csak egy túlsúlyos, zaklatott emberke lett, akinek a ritkuló haja kuszán, vadul a szemébe lógott, és éppen olyan helyzettel nézett szembe, amelyet nem bírt kezelni.
Charlotte Grame egyik kezét simogatta, ám hiába próbálta magához téríteni a nőt. Delamere minden igyekezete dacára Charlotte észre sem vette őt. Mögé bámult. Valami olyasmire, ami a politikus mögött hevert a földön.
Egy kupac vörös posztóra majdnem pont a karácsonyfa alatt. Mozdulatlanul feküdt, és éppen ez a tény: a merevsége tette olyan borzalmassá.
Mordecai Tremaine megmarkolta Gerald Beechley karját.
– Ne menjen közelebb! – mondta élesen. – Ne nyúljon semmihez!
Szükségtelen volt erre figyelmeztetnie Beechleyt, ő ugyanis rögtön megtorpant, amint belépett a helyiségbe. Csak ácsorgott, mondani akart valamit, de a szájából mindössze artikulálatlan hangok szöktek ki.
Tremaine előrement. Lepillantott. A tekintete végigsiklott a gyűrött vörös köpenyen, az egyszínű piros, csak a szegélyénél fehér sapkán meg a hosszú fehér szakállon, amely elcsúszott a helyéről, és groteszk módon hevert a halott állán.
Valóban egy halott férfi hevert alatta. A ruhája színe egy helyen elsötétedett. Vörös folt éktelenkedett rajta. Ez a vörös akkor itatta át az anyagot, amikor egy golyó kiszivárogtatta az életet adó vért a férfi szívéből. Tremaine fölé hajolt. Látta a szélénél elszíntelenedett, kissé szabálytalan, de egészen apró lyukat, amelyen a golyó áthatolt. Jócskán a halott szíve alatt hevert, de azzal egy vonalban.
Ez itt a Mikulás, ismételte az agya újra meg újra őrülten. Szenteste van, és megérkezett a Mikulás. Csak épp holtan hever a karácsonyfa alatt. A Mikulást meggyilkolták.
Meggyilkolták? Ezt még be kellett bizonyítani. Tremaine körbenézett. Nem látta fegyver nyomát.
A padlón, a halott keze mellett csillogott valami. Óvatosan felkapta az egyik fényes darabot a földről, és szemügyre vette. Úgy nézett ki, mintha a fa díszei közül került volna oda. Megfordult, és észrevette, hogy az ágakról lógó kis csengettyűk egyike összetört. A maradványai bizonytalanul fityegtek a fa alsó feléről, mint egy nyomorúságos roncs.
Annak ellenére, hogy rengeteg bizonyíték tanúskodott a karácsonyi kórus látogatásáról, a padló közvetlenül a karácsonyfa alatt meglehetősen tiszta maradt. Tremaine szeme megakadt négy folton, amelyek elcsúfították a parkettát a fát tartó dézsa és a holttest között. Úgy néztek ki, mintha valami súlyosat úgy három-négy centivel arrébb rángattak volna, és szinte tökéletes négyzetet alkottak. A halott és az erkélyajtó között egyenetlen, nedves nyom húzódott.
A teremben a többiek szó nélkül figyelték őt. Tremaine úgy érezte, hogy minden szem kérdőn, riadtan tapad rá, de mindenki hallgatott, mintha nem találnák a szavakat.
Austin Delamere törte meg először a csendet. Megköszörülte a torkát.
– Nem kellene… Nem gondolják, hogy orvosért kellene küldenünk?
– Az orvosok nem tudják visszahozni a holtakat – felelte Mordecai Tremaine.
– Meg… meghalt?
– Igen – közölte Tremaine. – Meghalt.
Hangok csaptak fel az előcsarnokban. Emberek özönlöttek be a szobába. Lorring professzor kopasz feje vezette a sort. Lökdösődve tört előre, a csontos vonásait keserűvé tette az álmából felvert ember haragja.
– Mi az ördög folyik idelent? – kérdezte. – Eszelősen sikoltozni az éjszaka közepén! Majd én…
Mordecai Tremaine megállította a szófolyamot. Gyorsan fel­pattant.
– Maradjanak ott, ahol vannak! – szólt rá élesen az újonnan érkezettekre. – Mindenki!
A hangja parancsoló tónusa, amely teljes ellentétben állt a szelíd megjelenésével, mindenképpen engedelmességet váltott volna ki belőlük a meglepetés ereje miatt. Ám a belépő csapat meglátta az összecsuklott alakot a fa alatt, és hirtelen összezavarodtak.
Lorring arca elfehéredett. A pillantása vadul kutakodva végigsiklott a fán, megakadt rajta egy pillanatra, aztán visszatért a holttestre.
– Meg… meggyilkolták?
Minden ellenségessége köddé vált. Megrémült. Úgy nézett Mordecai Tremaine-re, mint aki vigasztalást vár.
– Ezt a rendőrségnek kell eldöntenie – felelte Tremaine.

                                                                      Fügedi Tímea fordítása