Középiskolai tanulmányaim egyik legmegrázóbb emléke Sánta Ferenc novellája, a Sokan voltunk. Megérintette a lelkemet annak a kegyetlen világnak a valósága, amelynek természetes velejárója volt a megöregedett, beteggé, haszontalanná lett emberek önkéntes halála vagy elpusztítása. Mondák és eposzok szólnak a világ távoli tájain is a vének megölésének törvényéről. Ez is közrejátszott abban, hogy megértettem, hogyan vált az emberi élet szentsége az igaz hitek, például a kereszténység egyik alapjává.
Sokan hitték, hogy a 2010-ben hatalomra került, önmagát a keresztény hit védelmezőjeként hirdető kormányzat számára a gazdaságosság mindent szétromboló érdekeinél fontosabb szempont lesz az emberi élet védelme. Nem így történt. Mások a szavak és mások a tettek, amelyek a hit őszinteségét bizonyítják.
Míg egyfelől látványos egyházfejlesztési programok születtek és politikai mozgalom szerveződött a magzati élet védelmében, a politikai árnyékban egyre kevesebb jutott és jut a rászorultak segítésére, a betegek gyógyítására. A most előkészített kormányzati döntések azonban még ennél is tovább mennek. Az orvosi ellátás megtagadása a társadalombiztosítási kártyával nem rendelkező nincstelenektől nemcsak gazdasági, hanem erkölcsi kérdés is, Isten elleni bűntett. Még a legokosabb orvos sem Isten, nem tudja biztosan, hogy mikor jön el az élet vége. Azt viszont tudja, hogy hogyan lehet enyhíteni a testi-és lelki fájdalmat, esküje tiltja, hogy magukra hagyja a szenvedőket. A katolikus szellemiségű Életvédő Fórum állásfoglalása szerint "az emberi méltóság alapja nem az értelem és a szabad akarat gyakorlásának aktuális képessége, hanem az emberi fajhoz tartozás ténye. Nem a lét minősége ad jogot az élethez, hanem az emberlét maga."
A halálhoz közeledő emberek méltóságának megőrzése, szenvedésük enyhítése, a speciális veszélyekkel, jogi és szociális problémákkal jár. Az elviselhetetlen tünetek, az elhagyatottság, az elégtelen ellátás elleni védelem az Európai Bizottság szerint is az emberi méltóságot veszélyeztetik, ezért az 1418/1999 számú ajánlásában a tagországok figyelmét is felhívta erre a kevéssé látható emberi sorskérdésre. A védelemre szoruló emberrel szembeni magatartás tehát az ember és a társadalom erkölcsi minőségének próbaköve.
Az „embertelenség törvénybe iktatásának” tekinthetjük a szociális törvény módosítását is.
Ennek értelmében az állam csak végső esetben segítene a rászorulókon, akkor, ha a családtagok, az önkormányzat vagy a karitatív szervezetek is képtelenek rá. Az az elv, hogy mindenki önmaga biztonságáért felel, alapelvként elfogadható, de azonnali, gyakorlati megvalósításának egy szegény és válságokkal küzdő országban nincs realitása. Százezreket foszt meg az élet alapvető feltételeitől.
A XX. századi Európában már volt egy olyan korszak, amikor tevőlegesen is elpusztították a testi és lelki fogyatékkal élőket, mert tehernek tartották a társadalom számára. A náci Németország Eutanázia programjának keretében mintegy 300 ezer embert öltek meg, amíg az ottani egyházak által felkorbácsolt társadalmi felháborodás nyomán ezt a programot leállították.
Ma nem tartunk itt, de a társadalmi közöny légkörében akár errefelé is mehetünk. A baj csak az, hogy mindez egy olyan hit nélküli, kiüresedett világ felé vezet, amelyben az emberi élet már csak egy sajátos termék, aminek a sorsa a használati értékétől függ.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
