Kerestem a FIFA-ban, Katarban s persze magamban a hibát. De rá kellett ébrednem: a fő ok, hogy a világ megváltozott.
Ahogy közeledett az idei labdarúgó-világbajnokság, egyre vártam a négyévente vissza-visszatérően rám törő, fokozódó feszültséget. Hogy megint részese leszek az emberiség legnagyobb fesztiváljának. Történelmi pillanatoknak, élményeknek, amelyek végigkísérnek életem hátralévő részén. Barátok, szeretők jönnek-mennek az ember életében, arcaik, neveik egyre homályosabbá válnak a múlt ködében, de Tardelli gólöröme, Maradona magasba tartott keze, Détáriék megsemmisült ábrázata, Romario, aztán Ronaldo, Rivaldo ünneplése, Zidane brazilos szambája, majd Materazzi hasfalába illesztett kopasz feje örökre, és kitörölhetetlenül beleégett az agyamba.
Azt hittem, a torna kezdetéhez közeledve megint magával ragad majd az izgalom. De holnap rajt, és korántsem érzem azt, amit 10 évesen. Vagy 12 éve. Öregszem? Oda a szenvedély? Vagy a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség mocskos ügyletei kiábrándítottak? Hogy Oroszországnak, majd Katarnak adta a vb-rendezést? Várjak egy olyan viadalt, aminek semmi keresnivalója a Föld kiszipolyozásából meggazdagodott, az emberi jogokat földbe tipró országban? Ahol konkrétan rabszolgákkal építtetnek 80 ezres arénákat? Ahol hűteni akarták még az utcákat is, annyira gőgösen gazdagok? Örüljek, hogy a világ legkiválóbb futballistáit kizsigerelő, szezononként 60-70 meccsre kényszerítő FIFA az eddig nyári események helyett most kitalálja, hogy a torna legyen télen, kettécseszve az összes nemzeti bajnoki küzdelmet?
Az egésznek van egy rettenetes, visszataszító érzete. De ez sem mentség. Mégiscsak Cristiano Ronaldo és Lionel Messi utolsó vb-je következik.
A hét elején kijött az Ipsos felmérése, a 34 országban végzett kutatás eredménye szerint az emberek cirka felét foglalkoztatja a vb, ami a glóbuszra vetítve testvérek között is mintegy 4 milliárd ember (hazánkban ez az arány mindössze 28 százalék), ezzel együtt is visszafogottabb a várakozás. A labdarúgás a XX. században az egyetemes történelem megkerülhetetlen része lett, a futball miatt kevesebb volt a háború, jobb hely lett a világ, a nemzetek közötti versengésben a fegyvert fölváltotta a labda. A futballnak döntő szerepe volt abban, hogy beköszöntött a béke.
Aminek vége. Nemcsak az orosz-ukrán front miatt. Harcban állunk a koronavírussal, gazdasági válsággal, globális felmelegedéssel. Az átlagembert mindennapos küzdelmei közepette kevéssé hozza lázba a vb, kivált, hogy a katari rendezés is azt példázza: ő tehet bármit, az elitet csak a fényűzés érdekli. A nyolcvanas években, a hidegháború végnapjai előtt az emberek megunták az állandó rettegést a nukleáris kataklizmától, és önfeledt mulatásba kezdtek, majd a fenyegetettség megszűnésével ünnepeltük a jólétet s nyugalmat, amit csak átmenetileg feledtetett fegyverropogás vagy 2001. szeptember 11. A labdarúgó-vb az emberiség felhőtlen fesztiválja volt. Most messze vagyunk a gondtalanságtól.
A konstelláció ma aligha ideális. Ám ha valami, akkor a labdarúgás képes feledtetni – Brazíliától Indiáig, Fokföldtől Finnországig – minden problémát. Legalább egy hónapra. Ebben bízom ma.