A héten eltemettük Györke Jóskát. Nekem csak Jóska, hisz a barátom volt, több mint harminc éven át. Mi élők, csúnyán viselkedünk a temetéseken; körbenézünk, keressük az ismerősöket, kutatjuk a hiányzókat, méregetjük, sokan vagyunk, vagy éppen kevesen. Ez történik mindig, akár tagadjuk, akár nem. Györke Jóska esetében sem volt másként; szerintem elég sokan voltunk, egész hosszú volt a sor a sír felé bandukolva. A menet persze jobbára idős emberekből állt; hogyan is lenne másként egy nyolcvan éves ember búcsúztatásán.
Jóska hosszú és tartalmas életet élt, viszonylag sok baráttal. És a barátok, jórészt, diplomatákból álltak, olyanokból, akik szolgálták az országot az éppen aktuális állomáshelyükön. A legendás Horváth István például a rendszerváltás idején Bonnban, majd később Bécsben, Őszi István, Horváth Tamás – de mit tallózok én itt a nevek között, természetes hogy ott voltak, hisz olyan embert veszítettek el – velünk együtt -, aki sokat tett a váltásért, aki igazi, vérbeli diplomata volt, épp úgy Tanzániában, mint Londonban, vagy ENSZ menekültügyi megbízottként Kijevben vagy Moszkvában. Innen, bő harminc év távlatából persze nem tudom megítélni jogos volt-, vagy jogtalan, hogy az új hatalom már nem szánt neki szerepet a magyar külügy dolgaiban, mindenesetre ő nem panaszkodott; amíg tehette, tette a dolgát. Napokkal a halála előtt is úgy fogalmazott szép élete volt.
De ott tartottam az elején, hogy az ember körbenéz a temetésen, felméri a résztvevőket és a hiányzókat. Konkrétan és általánosságban is. Talán nem véletlen, hogy a legtöbb, immár nyugdíjas diplomatának az tűnt fel elsőként:
a Külügyminisztériumot nem képviseli senki. Nem érkezett onnan egy koszorú, egy beosztott, aki legalább az újak nevében főhajtással tisztelgett volna Györke József előtt.
Az újak azonban, úgy látszik, nem hajlandóak tudomást venni a régiekről. Talán nem elég régiek? Talán tiltva van nekik? Talán a mai adminisztráció teljesen megtagadja hajdan volt kollégáit? Talán nem is tekinti őket kollégáknak?
Szijjártóra gondolok, no meg az egész kormányzatra. Azokra az emberekre, akik a Horthy-korszakra oly büszkék és oly elevenen emlékeznek szereplőire. Azokra az emberekre, igen, tudom a rendszerváltás előtti idők aktorait legszívesebben kitörölnék az emlékezetből. Mit kitörölnék, látjuk ki is törlik. Miközben oly büszkék önmagukra. Magukat az új kor alakítóinak hiszik. Ők azok, akik úgy vélik, náluk jobban ezt senki nem csinálja, és nem is csinálta soha. Mi több: mások nem is érdemelnek tiszteletet. Úgy beszélnek, úgy viselkednek, mintha a történelem velük talált volna vissza a rendes kerékvágásba. Pedig pont az ellenkezőjé történik; páriává teszik Magyarországot. És nem kis mértékben azzal, hogy egy évtized alatt megöltek egy szakmát. Megfojtották a diplomáciát.
Hogy mennyi időre, nem tudom. Talán addig, amíg szép lassan elfogy mindenki a múltból. De tévednek: emlékezni fogunk, rájuk és a tetteikre. És fejet hajtunk a Györke Jóskák előtt.
