1848. december. 10.
Asszonyom,
vétkeztem azzal, hogy nem fejeztem ki mélységes hálámat azért a szép leveléért, melyet júliusban írt nekem. Csak azzal a csüggedt és fásult lelkiállapottal tudom megmagyarázni Önnek a hallgatásomat, amelybe Európa ügyeinek siralmas fordulata vetett akkoriban, csakúgy, mint az ellenem terjesztett aljas rágalmak, amelyek ellen még nem voltam kellően fölvértezve. Amikor ilyen hangulat vesz erőt rajtam, képtelen vagyok két szót leírni egymás után. Inkább bevallom Önnek ezt a gyengeséget Asszonyom, mintsem hogy azt hihesse akárcsak egy pillanatig, hogy hálátlan vagyok, és nem érzem át, nem éreztem át mélységesen mindazt, ami nemes, kedves és nagylelkű volt levelében.
– Az keserített el akkoriban, hogy még mindent meg lehetne menteni, és nem tesznek semmit, az égvilágon semmit, hogy megakadályozzák a reakció diadalát. A német demokraták, ostoba elvakultságukban még csak nem is voltak tudatában a veszélynek; ha figyelmeztették rá őket, nevetés volt a válaszuk, és miközben a reakció biztos és nesztelen léptekkel közeledve napról-napra teret nyert, a demokrata csak fecsegett, okoskodott a klubokban, és nem szervezett semmit. Mára az ellenforradalom döntő győzelmet aratott Németországban, és engem újra bátorság és hit tölt el, mert szeretem a tisztán kirajzolódó helyzeteket. Bátorság és hit tölt el, mert tudom, érzem és látom, hogy nem a forradalmon arattak győzelmet, hanem csakis azok ostobaságán és tapasztalatlanságán, akik fejükbe vették, hogy vezetni és irányítani tudják. A reakciónak ez a pillanatnyi győzelme kiváló lecke mindannyiunk számára. Magának a forradalomnak a haladása ez. A német demokraták, természetesen csak a javulni képesek, máris gyakran komolyabbak, a győztes fél erőszakos cselekedetei sokkal hatásosabb propagandát fejtenek ki, mint a klubok dagályos szónoklatai, a rózsaszínű álmok mindörökre elenyésztek, a kérdésfelvetés most helyes, a középútnak, a bizonytalanságnak, az érzelgősségnek élet-halál harc és irgalmatlan pusztítás kell. Ellenfeleink maguk mutattak példát ebben. Meg kell mondani nyíltan, hogy mostanáig ellenfeleink sokkal többet tettek a forradalomért, mint a demokrata párt, de még ennél is fontosabb igazság az, hogy a forradalom magától alakult ki, majdnem minden emberi beavatkozás nélkül. Neki köszönhető, hogy a demokraták legostobább ostobaságai, csakúgy, mint a reakciósok legügyesebb mesterkedései is a hasznára váltak. A forradalom a levegőben van, a dolgokban rejtőzik, csak az emberek még tétováznak, hogy testestül-lelkestül odaadják magukat neki. Ez adja korunk nyomorúságát és ugyanakkor nagyságát is. Soha nem tett föl a történelem olyan hatalmas kérdést, mint amelyet nekünk kell megoldanunk: felszabadítani minden egyént és minden nemzetet teljesen és ténylegesen belföldön és külföldön egyaránt; felemelni minden egyént és valamennyi nemzetet; minden egyént az ember rangjára emelni, nemcsak jogszerűen, de ténylegesen is, egyetlen kivétel nélkül, a szellemileg vagy testileg legesendőbbeket, legszegényebbeket is; végül megvalósítani a legteljesebb, legfeltétlenebb szabadságot mindenki számára; nem a J.-J. Rousseau-féle szabadságot, amely a másik ember szabadságában leli határát és tagadását, és amelynek szükséges következménye egy szerződés; hanem azt, amelyik éppen hogy szentesítést nyer a másik szabadságában, oly módon, hogy számára egyetlen ember szabadsága mindenki szolgasága. Az új világ a most kezdődő világ ellentéte; ellentéte nemcsak a politikában, hanem a társadalom és vallás szintjén is egyúttal; a politika mindig a vallási és társadalmi gondolat szükségszerű következménye volt. A forradalomnak tehát kezdetben rombolnia kell; a forradalomra nemcsak azért van szükség, hogy megváltoztassa az eszméket, és néhány intézményt. Van egy másik küldetése is; valósággal meg kell újítani minket, testben és lélekben egyaránt; ifjú, meleg vért kell fecskendeznie ereinkbe, fel kell ráznia minket, ki kell oldania merevségünkből, bátorságot kell öntenie belénk, mert az emberek rendkívül kicsik és nyomorultak manapság. Már nem hiszünk a nagy dolgokban, a nagy odaadásban, a nagy változásokban, a nagy vállalkozásokban, a történelem csodáiban, egyszóval a múltban vagy a jövőben, nincs erőnk hinni benne a jelenben. Annak a jele ez, hogy megvetjük önmagunkat, márpedig azért vetjük meg magunkat, mert megvetendők vagyunk, és mivel megvetendők vagyunk, meg kell újulnunk; és nyomorúságunk akkora, hogy megújulásunkhoz nagy és rettenetes megrázkódtatás kell. Csak egy zivatar tudja majd megváltoztatni és megtisztítani ezt a nehéz légkört, amelyben fulladozunk és amelytől nem látunk, nem értünk, nem élünk és nem cselekszünk. Íme, ezt akarja megtenni a forradalmunk és íme ezt nem akarják, nem merik megérteni az emberek.
Asszonyom, ha meggondoljuk, mi mindent lehetett volna tenni tavasszal, mikor közelről láttuk, mennyire megtörték a burzsoáziát és a cselszövőket Franciaországban, a ...-kat Európában, nem tudjuk megállni, hogy el ne átkozzuk a képmutató frázisgyártókat, a hiú széplelkeket, a pacifista okoskodókat, mint amilyenek Lamartine úr és mások, akik félrevezették az elárult népet és megbénították a forradalmat mindenütt; valamennyien emberbarát szólamokban törtek ki a vérfürdők ellen. Lamartine úr maga Nápoly kifosztása, Lombardia szolgasága, a Poseni Hercegségben (Poznań – a szerk.) rendezett mészárlás, Krakkó lebombázása, ő maga a burzsoázia győzelme a párizsi nép felett, az ellenforradalom győzelme Németországban. 20 000 francia megmenthette volna tavasszal egész Németországot; még csak át sem kellett volna kelniük a Rajnán; elegendő lett volna egyetlen szó a porosz és bajor csapatok bevonulása ellen Baden nagyhercegségben. Mert azok, akik azt mondják, hogy a német nép nem akart francia beavatkozást és szembeszállt volna vele, gátlástalanul hazudnak. Éppen Frankfurtban voltam ebben az időben, és biztosíthatom Önt, Asszonyom, hogy akkor éppúgy, mint ma, a legnagyobb rokonszenv uralkodott Németországban Franciaország iránt, és kárba veszett minden erőfeszítés, hogy felélessze a régi indulatokat, a honvédő virtust és az ósdi francia-gyűlöletet. Ma ezt hallhatná szerte Németországban: „szeretnénk, ha bejönnének az oroszok, mert jönnek a franciák is”. Általános vélemény itt, hogy a forradalom előrehaladásához általános háború szükséges, és mindenki érzi, hogy ez már nem hadseregek háborúja, hanem népi háború lesz. Ami a lengyeleket és a Poseni Hercegséget illeti, Lamartine úr árulása nyilvánvaló. Pusztítja őket, mindig ellenük írt, Nicolas (I. Miklós orosz cár – a szerk.) híve és csodálója ő. Márciusban az egész lengyel emigrációt Németországba küldte, biztosítva őket, hogy legújabb értesülései szerint ígéretet tehet nekik arra, hogy a Poseni Nagyhercegség és Galícia kapuit szélesre tárják majd előttük. A lengyelek azonnal hittek neki, de hamar megbánták. Asszonyom, a lengyel kivándorlók szerencsétlenségei, ismert ez Ön előtt, de még mindig semmi ahhoz képest, amit Németországban kellett elszenvedniük; úgy üldözték őket, mint a vadállatokat, elűzték őket, mit beszélek, még csak azt sem hagyták, hogy a lengyel vidékekre lépjenek, s az Elba és Odera között a legzsarnokibb és legvisszataszítóbb feltételek mellett kicserélték őket. Én nem vagyok túl érzelmes természetű, Asszonyom, de biztosíthatom Önt, hogy sokszor könnybe lábadt a szemem, amikor ezeket az öreg lengyeleket láttam, akikkel oly gyalázatosan bántak, akik szomorúak voltak, de beletörődők és hazájuk iránt mindig odaadók. És miközben így bántak velük, Lamartine úr Berlinbe küldte, mint nagykövetet, hogy a lengyel kérdést elrendezze, mit gondol, kit? Picourt urat, a barátját, egy szentpétervári hölgy férjét. A hölgy Nicolas kárhozott lelke volt, akinek párizsi szalonja pétervári hadsegédekkel és nemesekkel volt tele. Picourt mihelyt Poroszországba érkezett, felvette a kapcsolatot Reyerdorf úrral, az orosz nagykövettel, és attól fogva egy lépést se tett anélkül, hogy azt meg ne beszélte volna vele. És mi volt első ténykedése, neki, akit azért küldtek Poroszországba, hogy Lengyelország érdekében járjon közbe? Nyilvánosan kijelentette, hogy Franciaország mindenáron szövetségre akar lépni Németországgal; nem is merülhetne föl semmi kifogás, ha a német népre gondolt volna, hiszen a német népnek még érdekét tekintve is szükségszerű Lengyelország felszabadítása; de az ő számára, mint Lamartine úr számára is a német hercegek jelentik Németországot, hiszen ezek érdeke is homlokegyenest ellenkező a lengyel érdekekkel és teljesen egybevág Nicolas cár érdekeivel. Ez könnyen bebizonyítható: 1815 óta teljes és végzetes hatást gyakorolt Németországra – ő gyakorolja a zsarnoki uralmat; az orosz kormány jól tudta, mit csinál, tisztában volt vele, hogy egy németországi forradalom szükségszerű következményeként Lengyelországban is kitörne a forradalom, és ez a forradalom átcsapna Oroszországra is. A Poseni Nagyhercegségben dőlt el egész Európa forradalmának sorsa. Ha a felkelés sikerült volna, az orosz befolyás örökre megtört volna, Lengyelország felszabadult volna, s ma forradalmi háború folyna magának Oroszországnak is az érdekében, egy hatalmas orosz parasztfelkelés, és Moszkvában már kitűzték volna a forradalom zászlaját. Az orosz kormány, a Potsdam kamarillája, és Picourt úr másképp döntöttek erről. Megölték, elárulták a forradalmat Európa északi részén, de a forradalom halhatatlan. Ön tudja, Asszonyom, hogy a tavasszal együtt meg fog térni ő is.
– Picourt úr a porosz kormány minden rendelkezését feltétel nélkül elfogadta; megmentette Miklós cárt, mivel tavasszal mi sem volt könnyebb, mint elözönleni Lengyelországot; a tisztek, sok orosz tiszt a lengyelek pártján álltak, az orosz katonák csak dezertálni akartak, csak 20 000 ember volt a lengyel birodalom, és Miklós varsói ügynökei úgy megriadtak, hogy házról-házra jártak, s azt kérték a lengyelektől… Néhány héten át szabadon lehetett beszélni Varsó utcáin. Lengyelország felszabadulása jeladás lett volna Poroszországnak, mint királyságnak a bukásra és Németország felszabadulására is.Mi sem természetesebb, mint hogy a porosz államférfiak és a német hercegek minden erejükkel összefognak, hogy megakadályozzák, de hogy a francia forradalom egyik nagykövete velük együtt intrikált a lengyel forradalom ellen, rettenetes bűn! A lengyelek veresége volt a reakció első sikere, azután következett Krakkó és Prága bombázása, a nápolyi öldöklések, Lombardia meghódítása Radetzky által, Messina bombázása, majd Bécs bombázása, a reakció győzelme Berlinben, és íme, visszaállt a Szent Szövetség hatalma, és győz mindenütt, az Úr legnagyobb dicsőségére.
– Asszonyom, számolja meg az áldozatokat; tegyük hozzá e számhoz azokat, akik még el fognak esni, és mondja meg nekem, van-e bátorsága még nagylelkűséget és megbocsátást prédikálni a népnek, mint tavasszal? Nem, nem, Asszonyom, szó sincs róla; bosszút és gyűlöletet prédikáljunk, mert gyűlölet nélkül lanyha még a szeretet is, prédikáljunk rossz vagy jó szenvedélyt, és a jó szenvedélyek csak a rosszakkal együtt jönnek majd; rombolást prédikáljunk, végül a hazugságot is, és csak akkor gondoljunk a nagylelkűségre és a megbocsátásra, amikor már teljesen biztosak leszünk a győzelemben, és amikor ellenségeink már végleg vereséget szenvedtek.
A szerencsétlen bécsi és berlini eseményeknek meglett az a jó eredményük, hogy a német demokraták, azok természetesen, akiknek szívük és agyuk van, és a német nép, nem a polgár, aki javíthatatlan és csak a félelem és a csőd térítheti jobb belátásra, hanem a városok és falvak proletárjai ma már megértik a kérdés igazi lényegét. Már nem az absztrakt elvek hatnak, hanem a természet, a szenvedély; az emberek nem nevetnek, nem fecsegnek, nem szellemeskednek már, hanem komolyak és sértődöttek. És ez jó jel. Mindenütt titkos szerveződés folyik, parazsat vetnek el mindenfelé, fokozatosan felizzítják a tömegek szívét, irtózatos háborúra készülődnek. Ez a forradalom sikerülni fog, semmi kétség, és tisztán a vér forradalma lesz. A frázisgyártókat a békítgetőket, a képmutatókat mind hajóra rakják, és a népek bosszút fognak állni.
Elküldök Önnek egy kiáltványt, Asszonyom, melyet most írtam a szlávokhoz. Sajnos, most csak német fordításban küldhetem el Önnek, mert a francia eredeti szöveget még nem nyomtatták ki.
– Miután Poroszországból kiűztek, a kis Anhalti fejedelemségben találtam menedéket, és még egy hónapig szándékozom itt maradni, utána, ha semmi nem tart vissza, két hónapra Párizsba megyek. Igazi boldogság lesz számomra, hogy újra láthatom, Asszonyom, és beszélhetek Önnel. Addig is nagy egészséget, nagy bátorságot kívánok Önnek, és a forradalom legyen Önnel,
híve: Bakunyin
