n.1. az ősjelenet
a hetedik és a nyolcadik emelet között, a szemétledobó
szürke vasajtaja előtt mutattad meg a titkot, ami aznap,
egy nyári napon jutott a tudomásodra. az okosan a falra
futtatott, a sarkoknál derékszögbe metszett, majd pontosan
összeillesztett, halványbarna linóleum tiszta volt, mindig,
te, épp ebből nyert bizalmadban nekifeküdtél, hason,
és csak aztán, fekve toltad le a sortod az alsónadrágoddal,
lehetetlen, látszólag gyakorlat szülte gyorsasággal, majd
fürgén, talán túl szaporán nekiálltál döfködni a padlót, azt
mondtad, így kell, kételkedtek, de az ellenvetéshez senki
nem rendelkezett elegendő, sőt, bárminemű tapasztalattal,
nem is voltál már velük akkor, egy év volt köztetek, innen
a vakmerőség, gondolták, a lépcsőt borító, kék színű, bordás
műanyag, ha jobban meghúzták, pattanva elvált a betontól,
alatta, a sötétsárga ragasztó buborékaiból egybeálló formák
egymást összenyomva, a körvonalakat törölve, a saját tér
ideiglenességében léptek színre, tűntek elő, majd el,
a szemük előtt, a lassan estébe nyúló napsütés az ablak
opálos üvegére olvadó, kontúrvesztett sugarainak fényében.
innen kellene hazamenni, ez még eszükbe jutott, de innen,
haza, nem mentek többé, meg sem próbálták, a lehetetlent
ugyanis, ezt tudni vélték, megkísérteni sem érdemes, mert
bár a bőrükhöz ragadt, a melegtől egyre puhább borítás,
a párhuzamos bordák mélyülő nyoma, a hámszövet feszülő
rétegei összetartanak, senkié nem lesz, ami itt látható
az egymás kárára növekvő árnyékok átmeneti takarásában.
n.2. a kiűzetés
a kempingbiciklin, amin a keresés, sőt, az üldözés zajlott,
egy elfelejtett incidens maradékaként, a hátsó lámpa helyén,
kiállt egy csavar. a csomagtartón ülve, combodat a lassan
eltűnő küllők okozta, a sebességgel arányosan fokozódó
félelmedben, közepes terpeszben, lábfejedet magad alatt
tartva kapaszkodtál, a betonkockákból kirakott, a járdákat
keresztben metsző, bőven túlméretezett padkáknál magad
mögé nyúlva, fenekedet megemelve igyekeztél védekezni
az acélszerkezet ütése ellen, a rendszeresen, de mindhiába
pumpált, mindig puha belsőt az aszfalthoz nyomta a felni,
ha összecsípve át is lyukasztotta, egyszerre két helyen, arra
azt mondták, a kígyó harapása, ő mégis minden óvatosság
nélkül, erőfölénye teljes tudatában tekert a piros bogyót
termő díszbokrokig, korábbi sérelmeidért akart elégtételt
venni, leszálltál, cipőd orrával néhányat szétkentél a kövön,
nyálkás volt a belsejük, mire megértek, a kellemetlen mázga
nem jött le a cipődről, bár többen voltak, némi lökdösődés
után, a végtelenül megalázó bocsánatkérést kierőszakolva
visszaült, te mögé, a pedálba taposott, az akció után maradt
ingerültség miatt túl hirtelen, hátrafelé csúsztál le a helyedről,
ahol még meg sem kapaszkodtál, a csavar, pólódat átszakítva,
végigmarta a mellkasod, nem mélyen, fájdalmas jelzésként,
elsírtad magad, inkább a szégyentől, az ezen a területen
különösen érzékeny bőrt az egyébként bőséges izzadság sem
mosta le, az anyag sebbe ragadt szálait otthon húzogattad ki,
a varasodás már megkezdődött, a függőleges, enyhén ívelt,
alul kifelé tartó, vörös, később fehér heg megmaradt, bár
halványult, mindvégig.
