„Ez után uralkodott András hatalmas és dicső király. Ez a szent földet megjárta, hol az összes keresztyén fejedelmek kapitányukká választották, s a babiloni szultán seregét a magyarokkal és székelyekkel megszalasztotta, és az assziriabeliek s más nemzetek által népével együtt nagy tisztességgel lőn fogadva. Onnan igen nagy dicsőséggel tért meg Magyarországba.”
Mindössze ez a három mondat olvasható Kézai Simon 1280-as években készült Magyar krónikájában (Gesta Hungarorum) az Aranybullát (1222) is kiadó, alig 50 évvel korábban még a trónon ülő II. András királyról (1176-1235). A 30 évig (1205-1235) uralkodó II. András, akit Katona József Bánk bánjából Endre királyként is ismerünk, még így is jobban járt bátyjánál és egyben elődjénél, Imrénél (ur.: 1196-1204), akiről Kézai mester ennyit jegyzett fel: „Béla után uralkodott fia Imre”, illetve Imre fiánál, a mindössze fél évig trónon lévő (1204-1205), gyermek III. Lászlónál, akit Kézai nem is említ.
A krónikaíró így is túlzott II. András szentföldi útjával (1217-18) kapcsolatban, a király személyesen nem vett részt a közel-keleti hadműveletekben, s a magyar seregnek nem voltak érdemleges katonai sikerei. Mint Kristó Gyula írja: „II. András keleti útja nem is annyira keresztes hadjárat volt, mint inkább – mai kifejezéssel élve – turistaút. Mohamedán ellenséggel csak elvétve találkozott a magyar csapat, annál inkább megismerkedett a magyar király és kísérete a Közel-Kelet nevezetességeivel. Útját már Cipruson megszakította, majd hajója Akkonban (a mai libanoni-izraeli határ közelében) kötött ki. Innen kiindulva felkereste a bibliai helyeket, igazi turistaként középkori souvenireket (emlékeket) vásárolt: ereklyéket, így pl. Szent István első vértanú koponyáját, Szent Szűz Margit vértanú koponyáját, Boldog Tamás apostol jobb kezét és egyet a hat kancsó közül, melyekben Krisztus borrá változtatta a vizet.” (Kristó Gyula: Az Aranybullák évszázada. Gondolat, 1976)
Az ötödik keresztes hadjáratban (1217-1221) való részvétellel II. András még apja, III. Béla (1172-1196) fogadalmát teljesítette, aki ugyan 1189-ben szíves fogadtatásban részesítette Esztergomban a Szentföldre vonuló I. (Barbarossa) Frigyes német-római császárt és csapatait, ám maga nem vett részt a Jeruzsálem „felszabadításáért” indított harmadik keresztes hadjáratban (1189-1192). II. András és a magyar keresztesek 1217 augusztusában szálltak hajóra Spalatóban (Splitben), a király kíséretében ott volt a magyar főurak és egyházi előkelők színe-java. A hadjáratot II. András „hitelből fedezte (itáliai kereskedőházaktól vett fel kölcsönt), és a Szentföldön értékes ékszereket is eladott (I. István felesége, Gizella királyné addig a veszprémi egyházban őrzött, drágakövekkel rakott, színarany koronáját stb.)” (Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon. Kalligram, 2012). „Talán említést érdemel – írja Komoróczy –, hogy a »magyar« keresztes hadjárat, eltérően az előzőektől, amennyire a forrásokból kitetszik, nem vezetett zsidóellenes atrocitásokhoz”.