Ott vagyunk, vagy talán már túl is léptünk a klímaváltozási folyamat visszafordíthatóságának határán; most van az utolsó utáni pillanat, amikor talán még érdemben be lehet avatkozni; a másfél fok (a globális átlaghőmérséklet emelkedése mai tudásunk szerint eddig a pontig kezelhető a jelenleg rendelkezésünkre álló eszközökkel) már szinte bizonyosan illúzió, de a 2 Celsius fokot esetleg lehetne tartani… Ezek éppenséggel a jelenleg Sarm-es-Sejkben zajló, sorrendben a 27. ENSZ Éghajlatváltozási Konferencia aktuális vészjelei, de jócskán idézhetnénk hasonlókat bármelyik korábbi esztendőből is.
Ami természetesen nem azt jelenti, hogy a világ minden bizonnyal első számú problémáját komolyan vevő tudósok és politikusok már megint fölöslegesen vészmadárkodnak. Hanem azt, hogy a klímaválságot ignoráló döntéshozók (sajnálatos módon: a többség) nem mutogathat senkire, és nem mondhatja, hogy nem kaptak időben figyelmeztetést, amikor a krízis majd katasztrófába – jó esetben helyi kataklizmák sorozatába, rosszabb esetben a környezeti feltételek apokaliptikus átrendeződésébe – fordul.
Akinek az idei év, vagy az elmúlt évtized (az emberiség földi létének legforróbb tíz éve) nem volt elég meggyőző, arra tényleg fölösleges tovább várni. De azért nekik is mondunk néhány további érvet: rohamosan csökken a mezőgazdasági terméshozam a világban, zuhan a talajok termőképessége, fogy az iható ivóvíz – ezek nem a holnap, hanem a ma gondjai. Most, a szemünk előtt válik kézzelfoghatóvá, amit a józanabb zöldmozgalmak már évek óta hangsúlyoznak: hogy a legtöbbet a klíma, és vele a földi élet megmentéséért nem a fogyasztói szokásaink, az életmódunk megváltoztatásával tehetünk – az is kell, de nem elég –, hanem a politikai döntéseinkkel. Amíg a világ (és persze Magyarország) sorra olyanokat juttat hatalomra, akiknek a naptárában ez a szó szerint élet-halál fontosságú kérdés egyáltalán nem szerepel, addig esélyünk sincs, hogy az emberiség kimeneküljön a saját magának állított klímacsapdából.