Hangérien Ripablik
Ó, mennyire büszke voltam magamra tegnap, hogy az autóm elromlott fényszóró-izzóját ki tudtam cserélni, ami persze önmagában nem lett volna nagy teljesítmény, büszkeségemet az alapozta meg, hogy a kiégett izzó a foglalatba beletört, és a búrából sehogysem tudtam kipiszkálni.
Fogtam hát egy 10-es villáskulcsot,s kivettem az akksit, hogy a búra hátsó részéhez, s így a törött izzóhoz jobban hozzá tudjak férni, de még így is beletelt úgy harminc percbe, mire a művelet sikerrel járt.
Az igaz, hogy az izzó feje benne maradt a lámpabúrában, magyarán vezetés közben valami csörög ott elől, de nem bánom, mert legalább látok, s ezt magamnak köszönhetem, egyedül magamnak, aki ezt a műszaki problémát enkezemmel orvosolni voltam képes.
A törött izzó fémfoglalatának maradékával olyan peckesen lépdeltem az utcán a lépcsőházunk bejárata felé, mint egy ezüsthátú gorilla, aki éppen az imént tette világossá az erdő összes lakója előtt, hogy ő az úr a házban.
Mielőtt beléptem volna a lépcsőházba, gondoltam, kidobom az egyik utcai kukába a foglalatot, úgysem lesz már rá szükség, ám véletlenül nem azt dobtam ki, hanem a bal kezemben tartott 10-es kulcsot.
– A francba – dünnyögtem, de hiszen nekem erre a kulcsra még szükségem lesz, éppen ez való az akksihoz, s ki tudja, mikor kell legközelebb használnom.
Úgyhogy gondolkodás nélkül belenyúltam a kukába, de a kulcs – nyilván a súlya miatt – eltűnt a szemét felszínéről, és lesüllyedt a szeméttároló aljára.
Még szerencse, hogy munkáskesztyűben voltam (mindenre fel vagyok készülve, ha szerelésről van szó), úgyhogy kesztyűs kézzel nyúltam a kukába bele.
Gondoltam, elsőre megtalálom a 10-es kulcsot, ráadásul vadonatúj, úgyhogy még fénylik is, szóval nehéz dolgom bizonyosan nem lesz – nem is tévedhettem volna nagyobbat.
Eltűnt a mélyben az a rohadt villáskulcs, és sehogyan sem akar a kezembe akadni.
Összeszedtem hát minden koncentráló képességemet, jobb kézzel jó mélyre belenyúltam a kukába, s közben felfelé tartottam a fejemet, hogy ne érezzem a szemét bűzét – ekkor pillantottam meg két kamaszt az utcán.
Engem néztek.
Iskolatáska volt a hátukon, vélhetően a mellettünk lévő fasori gimnáziumból tartottak hazafelé. De megálltak, hogy engem megbámuljanak.
S milyen iszonyattal néztek rám.
Utálattal, igen, ez a jobb szó. Utálattal nézték, ahogy a kukában turkálok.
Annyira megdöbbentem, hogy mozdulatlanná merevedtem, jobb karom a hulladék mélyén, a fejem fönn a levegőben, a tekintetem meg a két gyereken – így álltunk egymással szemben néhány másodpercig, szó szerint farkasszemet néztünk, majd a két gyerek lesütötte a szemét, s gyorsan elinalt.
Néztem utánuk meghökkenve.
Nahát. Ilyen könnyű mások szemében lecsúszottnak látszani? Nahát. Ilyen iszonyatot és utálatot vált ki egy ember a többiekből, ha guberálni látják. Nahát, ilyen tekintetekből, megtorpanásokból, szemvillanásokból, megdöbbenésekből és gyors iszkolásból áll össze az a világ, amelyben élek? Sokat tanultam azokból a pillantásokból. Többet, mint néhány nagyra felfújt mai magyar író könyvéből.