Nem sokan élnek azok közül, akiknek többé-kevésbé felnőttkori emlékei vannak 1956-ról. Én is csak elképzelni tudom, hogy akkor mit gondoltak a nyugati országokról és emberekről – de még negyedszázadnyi idővel később is úgy élt az emberek fejében „a Nyugat”, mint ahol minden elérhető, minden működik, és még az emberek is mások.
Vajon miért nem segítenek? – gondolhatták sokan.
Hogy nálunk miért folyt a küzdelem, az ebből a szempontból mindegy: nagyon jól tudjuk, hogy a műegyetemisták október 23-i tüntetése valójában „jobb szocializmusért”, a szocializmus sztálini hibáinak korrigálásáért folyt, és sokan velük értettek egyet; és voltak, akik rendszerváltozást akartak; és voltak, akik nem is igazán értették, hogy mi történik.
De akár így, akár úgy: éppen egy erősebb hatalom katonai támadása alatt állt az ország, és sokak számára magától értetődő lehetett, hogy itt a Nyugatnak segítenie kell. Nem érthettek egyet mindennel, amit Magyarország akart (hiszen nem is volt pontosan körvonalazható, mit akar Magyarország), de akkor is: ebben a helyzetben Magyarország olyan támadás alatt állt, amelyet „a civilizált világ” nem tűrhet; amelynek nem szabad a második világháború utáni világban sikeres precedenssé válnia.
Drágább élelmiszer, rezsi: mi ez ahhoz képest, mint segíteni valakiket, akik életveszélyben vannak – és megakadályozni a terveikben valakiket, akik, ha sikerrel járnak, legközelebb még tovább mennek? Segíteni azon, akit támadás ért: egyszerre szolidaritás a bajbajutottal és saját maguk megvédése.
A Nyugat nem segített. Bizony többek közt azért, mert a háziasszonynak nem ért ez a segítség annyit, hogy hajlandó lett volna kicsivel drágábban megvenni a tejfölt; a munkábajárónak nem ért annyit, hogy egy időre tömegközlekedésre váltsa az autóját, és a politikusnak nem ért annyit, hogy vegyes érzelmeket kiváltó beszédet tartson ahelyett, hogy ünnepélyesen átadott volna egy útkereszteződést, amelyet egyébként csak később adhatott volna át, ha a megtámadott másik országot támogatják.
El nem tudtuk képzelni, hogy a számunkra nehezen felfogható jólétben élő „nyugatiak” ennyire közömbösek és ennyire kicsinyesen önzőek lehettek. Pedig ez nem közöny volt, nem kicsinyesség és nem önzés: náluk is voltak kényes egyensúlyok, amelyeket a tejföl ára és a többi hasonló is veszélyeztetett.
Most már értem, hogy mi folyhatott ott. Értem, mert most mi vagyunk az a Nyugat – és ugyanúgy nem értjük már, hogy „a keletiek” hogyan élnek, ahogyan az akkori Nyugat nem értett bennünket.
Én kétszer kaptam katonai behívót: egyszer egy keddi napon, amikor pár hete kezdtem meg a negyedéves próbaidőt álmaim munkahelyén - szombaton kellett bevonulnom. Békeidő volt, és az egyetem utáni tartalékos kiképzés semmi veszélyt nem jelentett. Számomra csak újsághír, hogy másutt emberek, családok háborús helyzetben katonai behívásra ébredhetnek. És bár a fél életemet olyan világban éltem le, ahol alapvetően áruhiány volt, de gyermekként ezt alig vettem észre. Nekem csak családi történet, hogy valaki hajnalban beállt a sorba, hogy nyitáskor még jusson kenyér.
Azt próbálom kifejezni, hogy például Munkácsról nézve olyan életem van, amilyen az én szememben a bécsi, párizsi, londoni élet lehetett; pedig ha egyik dédapám nem költözött volna át Munkácsról Budapestre, akkor talán most én is ott várnám, hogy milyen megpróbáltatásokat hoz a jövő.
Persze ostoba ez a példa: akkor nem én lennék az, aki most vagyok. Csak azt mondom, hogy nem valamiféle érdemünk jutalma, hogy most csak elképzeléseink vannak arról, tőlünk nem messze milyen az élet – éppen úgy, ahogyan nem az ott élők valamiféle hibájának a büntetése az országot uraló létbizonytalanság.
Most ők néznek ránk ugyanúgy, ahogyan mi néztünk annak idején a Nyugatra. Most mi vagyunk az a Nyugat.
És most nálunk gondolkodik el a háziasszony, megér-e neki a segítségnyújtás annyit, hogy hajlandó legyen kicsivel drágábban megvenni a tejfölt, megéri-e a munkábajárónak, hogy egy időre tömegközlekedésre váltsa az autóját, és a politikusnak, hogy vegyes érzelmeket kiváltó beszédet tartson ahelyett, hogy ünnepélyesen átadna egy útkereszteződést, amelyet egyébként csak később adhatna át, ha a megtámadott másik országot támogatjuk. Vállaljuk-e, hogy úgy viselkedünk velük, ahogyan annak idején vártuk volna, hogy a Nyugat velünk viselkedjen?
Nem értünk egyet mindennel, amit ők csináltak és csinálnak. De most ők állnak egy erősebb hatalom katonai támadása alatt: ezt „a civilizált világ” nem tűrheti, ennek nem szabad a második világháború utáni világban sikeres precedenssé válnia. Drágább élelmiszer, rezsi: mi ez ahhoz képest, mint segíteni valakiket, akik életveszélyben vannak – és megakadályozni a terveikben valakiket, akik, ha sikerrel járnak, legközelebb még tovább mennek? Segíteni azon, akit támadás ért: egyszerre szolidaritás a bajbajutottal, és saját magunk megvédése, még mielőtt mi válnánk a következő célponttá.
Közel háromnegyed évszázad telt el azóta, hogy Magyarország hiába várt a Nyugat segítségére. A Nyugat ezt azóta bőven kiheverte volna. Most, amikor a politikai kockázat sokkal kevesebb, mint a hidegháború idején: vállaljuk-e a számunkra kényelmetlen, de a másik számára az életet jelentő áldozatot annak érdekében, hogy továbbadjuk a stafétabotot, és újabb néhány évtized múlva már a mai segítségre szorulók legyenek mások segítői?
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.