Az izraeli-amerikai rendező – akinek a kijevi Függetlenség terén (a Majdanon) lezajlott 2014 eleji tüntetésekről készített alkotását (Winter on Fire) két évvel később Oscar- és Emmy-díjra is jelölték – idén február 24-én, az orosz elnök által indított totális háború első napján kötelességének érezte, hogy folytassa az Ukrajna szabadságharcáról szóló filmjét.
A Moszkva szorításával szemben az ország európai uniós integrációját sürgető 2014 eleji tüntetéseket az ukrán rohamrendőrség (a Berkut) megpróbálta vérbe fojtani. Az egymásért kiálló tüntetők azonban kitartottak, és Viktor Janukovics oroszbarát elnök elmenekült az országból. Afineevsky szerint a Majdan forradalmát, a Krím orosz annektálását alig követte a nyugati média. „Ezért fordulhatott elő, hogy az Ukrajna ellen akkor kezdődött, de a keleti országrészbe áthelyeződött háborúba a Nyugat beletörődött, szankciói esetlegesek voltak és semmit sem értek. „A bűnt nem követte bűnhődés”, s ez vezetett az újabb háborúhoz, amelyet a rendező csak III. világháborúként emleget, s amely szerinte Európát fenyegeti és könnyen az egész világra kiterjedhet.
„A kormány oroszbarát része széthullott. Azt hittük, hála az égnek, vége van. De nem, még csak akkor kezdődött el minden” – idézi fel Natalija Nagorna, az 1+1 tv-csatorna újságírója, haditudósító, aki egyfajta narrátorként kerül elő a filmben, újabb és újabb helyszínekről bejelentkezve. A helyszínek pedig ismerősek: az első naptól orosz légicsapások célpontjává vált ukrán nagyvárosok, Harkov, Herszon, Melitopol után a Kijev elleni sikertelen hadjáratban földig rombolt két előváros, Bucsa és Irpin. Afineevsky stábja a saját, helyszíni forgatásokon kívül és sok-sok, másoktól megszerzett felvétellel dolgozik. Mindegyik jellemzője, hogy a szörnyűségeket átélő átlagemberek szólalnak meg rajtuk, megmutatva szétlőtt házukat, lakásukat, a pincei óvóhelyeket, ahová sokadmagukkal be kellett húzódniuk a bombázások elől. Egy család elmeséli, hogyan ültek autóba, hogy a bombázásokban beálló rövid szünetben elmeneküljenek, s az orosz katonákkal való egyezkedés ellenére hogyan vették tűz alá az autójukat.
A pusztulás és a szenvedés képei mellett ugyanakkor többen büszkén beszélnek arról, hogy honfitársaik gyorsan reagáltak, sokan azonnal tudták a dolgukat és a kötelességüket, és segítő kezet nyújtottak másoknak.
Nagorna csodálattal beszél a megszálló erőkkel szemben utcára vonuló tüntetőkről. A filmen többen is felteszik a végső kérdést: miért kell ezt a háborút elszenvedniük? Miért rombolnak le az oroszok lakóházakat, iskolát és szülőotthont, ölnek meg civileket köztük gyerekeket is, mivel érdemelték ki mindezt? Egy másik visszatérő szereplő, Andrij Zelinszkij atya, katolikus tábori lelkész magyarázata szerint „a Majdan előtt Ukrajnában minden az orosz érdekeket szolgálta”, a Majdan azonban, amikor az ukránok végleg a demokratikus berendezkedés mellett tették le a voksukat, „olyan pont lett, ahonnan már nincs visszaút”.
Nem értik az orosz katonák sem, miért vannak ott. A megszólaltatott szemtanúk szerint az elfoglalt településeken nácikat, náci jelképeket keresnek, s meglepődve tapasztalják, hogy hétköznapi civilekkel, rájuk szitkokat szóró gyerekekkel vagy a megszállás ellen fegyvertelenül tüntetőkkel találják magukat szemben. Mindez teljesen egybevág az orosz állami média propagandájával, amely évek óta azt sulykolta, „az ukrán nácizmus népirtást folytat saját hazájában”, hét évtizeddel a II. világháború után egész Európát fenyegeti, ezért Oroszországnak fel kell vállalnia „Ukrajna nácítlanítását”. Túlélők mesélik el a több mint ezer ember óvóhelyéül szolgált mariupoli drámaszínház ép ésszel felfoghatatlan lebombázását.
A film egyik főhőse a fiatal Anna Zajceva, aki katona férje tanácsára a mariupoli Azovsztal kohászati művek biztonságosnak vélt óvóhelyére vonult néhány hónapos kisfiával. A város lerombolása után az orosz erők hosszú heteken át módszeresen bombázták az Azov zászlóalj katonái által védett kombinátot, holott tudniuk kellett, tudták, hogy ott több száz ember, idősek, nők és gyermekek vannak. Az egyik bombázáskor „csak arra tudtam gondolni, hogyan halhatnék meg, minél gyorsabban és fájdalommentesebben a kisfiammal együtt” – mondja a filmben.
Afineevsky az újságíróknak elmondta, hogy az orosz invázió első napjaiban visszatért az archívumukba, hogy előkeresse a 2014 után forgatott vagy kapott felvételeiket, és mozgósította korábbi stábját. Júniusra már kilenc – ukrán, európai és amerikai – vágóval, és 43 filmessel dolgoztak éjt nappallá téve, hogy az eseményekkel lépést tartva a lehető leghamarabb elkészíthessék az ukrajnai háborúról szóló újabb filmet, amelyet augusztusban már be is mutattak, és amelyre Helen Mirren világhíres brit színésznő segített felhívni a világ figyelmét. Az egész stáb célja az volt, ne engedjék, hogy ez a háború a feledésbe merüljön, méltóan a szabadságharcukat folytató ukrán emberekhez, és segítsenek nekik megnyerni ezt a háborút.
A Budapesti Nemzetközi Doumentumfilm Fesztivál keretében tartott csütörtöki bemutatón a rendezővel együtt részt vevő Zajceva elmondta, 65 napot töltött kisfiával az ostromlott Azovsztal katakombáiban, és kész csoda, hogy sorstársaival együtt túlélte ezt az időszakot (egy ízben rájuk omlott a födém, úgy ásták őket elő a romok alól). Mindezt a kombinátot védő ukrán katonáknak köszönhetik, akik megosztották mindenüket az ott lévő civilekkel, élelemmel, gyógyszerrel, kötszerrel látták el őket, segítettek a sérültek és betegek gyógyításában. Míg a civileknek a nemzetközi vöröskereszt közbenjárására több mint két hónap után elvonulást engedtek az orosz erők, a végül fogságba esett védőkről (akiknek azóta csak egy részét engedték szabadon) „máig nem tudjuk, hová vitték őket, kapnak-e megfelelő élelmezést és orvosi ellátást, megkínozták-e őket, és sajnos a férjemről sem tudok semmit”. Anna fő célja a nyilvános szerepléssel, hogy a világ politikusainak – köztük a magyar politikusoknak – a segítségét kérje a fogságba esett ukrán katonák kiszabadításához, és az ukrán árvaházakból „ki tudja hová, ki tudja milyen céllal elhurcolt gyermekek visszaszerzéséhez”. Tanítónőként és anyaként sem hagyhatja ennek a helyzetnek a fennmaradását – mondta.
Arra a kérdésre, hogy ha a háború egyszer befejeződik, eljöhet-e az ukránok részéről a megbocsátás, Afineevsky azt mondta,
az oroszok által büntetlenül elkövetett háborús bűnök miatt ez valószínűtlen a következő 40-50 évben.
Ebbe a véleményébe persze, mint mondta, az is belejátszik, hogy az oroszok megmérgezték őt, alig élte túl, megpróbálták minden lehetséges módon megfélemlíteni, öngyilkosságba kergetni, lejárató kampányt folytattak ellene, azt terjesztették róla Izraelben, hogy al-Kaida ügynök. Ami pedig a konfliktus tárgyalásos rendezését illeti, hogy lehetne erről beszélni – kérdezte –, amikor orosz részről egyetlen ember utasítására véget érhetne a háború.
Afineevsky elmondta, az a tervük, hogy a filmjeihez kapcsolódó tananyagot dolgozzanak ki és tegyenek elérhetővé világszerte. Dokumentumfilmjeinek globális terjesztésén dolgoznak, és addig is határozott szándéka ezen alkotások folyamatos kiegészítése, amíg véget nem ér az ukrajnai háború.
Az indulat érthető
A hatásosság volt a fő szempontja az idei velencei filmfesztiválon debütálő dokumentumfilmnek. A Freedom on Fire: Ukraine’s Fight for Freedom tulajdonképpen a folytatása a 2015-ben bemutatott Winter on Fire-nek (elérhető a Netflixen), mely az egykori ukrán elnök, Viktor Fedorovics Janukovics elleni Majdan téri demonstrációkat mutatta be, melyek végül a politikus leváltáshoz vezettek. Az újabb művel nincs baj, Volodimir Zelenszkij nemzetét védő hősként bukkan fel benne, ám az idea nem változott: az ukrán függetlenségért folytatott harc megértését és legitimációjának kötelező elfogadását, megértését tűzi ki célul.
A filmes pontosan érti és tudja, hogyan lehet hatást elérni a nézői oldalon: könnyen. elegánsan kezd, bunkerben lévő katonák körében lép fel egy stand up komikus. Aztán a mű visszaugrik az időben, 2022 február 24-ra, amikor Oroszország elindítja az invázióját Ukrajna ellen. A film első félórája nem kíméletes ezután, látszik, hogy Afineevsky és stábja a frontvonal mögött keresi a drámát. Kísérik az otthonukat elhagyni kénytelen családokat, vannak, akiket egészen a lengyel határig. A megszállt területekről szívfacsaró történeteket szállít a film, elsősorban tizenéves gyerekek tolmácsolásában. Egyértelmű csúcspont annak a kislánynak a vallomása, aki a családjával együtt menekül a kocsijukban és több találat is éri a testét. Öccse, aki halottnak hiszi a nővérét fellép az orosz katonákkal, „agresszorokkal” szemben, akik így meghátrálnak.
Számos civil sorsot mutat be a film, melyek az emberi és bátorság és méltóság példái. Mindazonáltal egyértelműen átjön a képernyőn Afineevsky dühe: a szereplői rendre elmondják, hogy ezt köszönhetik az orosz barátaiknak, Putyinnak. Az érzelmi hullámokon túl mesterien adagolja a tényeket a film és a rendező visszavezeti a háború kitörését egészen 2014-ig, Janukovics hazaárulásáig. A Freedom on Fire klasszikus kiáltvány, mintsem unalomba forduló tanmese, alkotóinak konkrét célja van, mely jelen esetben triviális és elfogadható.
