A miniszterelnök bízik abban, hogy „a józan ész előbb-utóbb teret nyer”, s a háború, „amit el sem szabadott volna kezdeni”, a szemben álló felek tárgyalásával, békekötéssel zárul, ellentétben azzal az állásponttal, „amelyik azt mondja, hogy a háborút végig kell vinni, annak valamelyik fél győzelmével kell majd befejeződnie”. Magyarországon pedig, ahol „józan emberek élnek”, eleve a „józan ész” hangja a kiindulópont – tette hozzá pénteki rádiós szózatában. De az új olasz kormányfőnek is azt üzente a napokban, hogy együttműködésük hozzájárul majd ahhoz, hogy az európai politika visszatérjen „a józan ész talajára”. Hogy mi jelent a „józan ész”, amire Orbán hivatkozik, és mit is mond nekünk, ennek kiderítéséhez Descartes (1596-1650) talán legismertebb, Értekezés a módszerről (1637) című művét hívjuk segítségül, amelynek első mondataiban a francia filozófus épp a „józan ész” fogalmát definiálja (René Descartes: Értekezés a módszerről. Műszaki Könyvkiadó, 2000 – Matúra Bölcselet-sorozat).
„A józan ész az a dolog” – írja Descartes – „amely a legjobban oszlik meg az emberek között, mert mindenki azt hiszi, hogy annyit kapott belőle, hogy még azok sem szoktak maguknak többet kívánni, mint amennyiük van, akiket minden más dologban csak igen nehéz kielégíteni. S nem valószínű, hogy ebben mindenki téved: ez inkább azt bizonyítja, hogy az a képesség, amelynél fogva helyesen ítélünk és az igazat megkülönböztetjük a hamistól – s tulajdonképpen ez az, amit józan értelemnek vagy észnek nevezünk –, természettől fogva egyenlő minden emberben; úgyhogy véleményeink nem azért különböznek, mert egyesek eszesebbek másoknál, hanem azért, mert gondolatainkat különböző utakon vezetjük, s nem ugyanazokat a dolgokat nézzük.”
Vagyis Descartes szerint a „józan ész” egy (ítélő)képesség, amely alapján megkülönböztetjük az igazat a hamistól – függetlenül attól, hogy jól ítélünk-e, hogy az adott dolog valóban igaz vagy hamis. Ezért lehet minden emberben egyenlő ez a képesség, vagyis nem csak Magyarországon élnek „józan emberek”, sőt, „csakis ez tesz bennünket emberré, és különböztet meg az állattól”. Tévedéseink tehát nem a „józan észből” fakadnak, hanem annak használatából: „Nem elég ugyanis, hogy valakinek jó esze legyen; a fődolog az, hogy azt jól használja. A legnagyobb lelkek éppúgy képesek a legnagyobb vétkekre, mint a legnagyobb erényekre; s akik csak nagyon lassan haladnak, de mindig az egyenes utat követik, sokkal tovább érhetnek, mint azok, akik szaladnak, de eltávolodnak az egyenes úttól.”
Önmagában a „józan ész” nem mond semmit, megléte még nem garancia arra, hogy jól is ítélünk, s az igazat meg tudjuk különböztetni a hamistól. Ehhez Descartes szerint arra is szükség van, hogy jól is használjuk (ítélő)képességünket. Ezért tudást kell szereznünk azokról a dolgokról, amelyekről döntünk: „Legfőbb kívánságom mindig az volt, hogy megtanuljam az igazat megkülönböztetni a hamistól avégből, hogy tisztán lássak cselekvéseimben és biztossággal haladjak előre ebben az életben.”
