Szűk téren, kordonok mögött, szigorúan megválogatott vendégek gyűrűjében füllentett hősi múltat és látványos fejlődést Zalaegerszegnek a kormányfő, ahelyett, hogy október 23-án a fővárosban parádézott volna. Az eljárást szóvá tevő ellenzéki és kormányfüggetlen szereplőket azóta is azzal vádolja a magyar média közpénzből kormánymegrendeléseket teljesítő hányada, hogy „a baloldal lenézi a vidéket”. Ez olyan klíma (itt folyton beborul – ahogy a XX. századi magyar irodalom egyik legkísértetiesebb és a valóságot a legpontosabban leíró versében a költő megfogalmazta): nálunk nem abból lesz közbotrány, ha a miniszterelnököt hazugságon érik – jól is néznénk ki –, hanem abból, ha valaki fölveti, hogy ha már szabadságharcosnak szegődött, a nemzet ünnepén bátorságpróbaként akár az éppen ellene tüntető fővárosban is kiállhatna a nyilvánosság elé.
Zalaegerszeg 220 kilométerre van Budapesttől; ezt az irdatlan távolságot a minden második órában közlekedő vonat három óra tíz perc, a busz pedig három óra alatt küzdi le; nagyjából ugyanúgy, mint húsz éve, csak akkor sűrűbben mentek a járatok. Az utolsó közvetlen egerszegi vonat Budapestről 7 órakor indul; aki után szeretne valamit a zalai megyeszékhelyen, az várhat másnapig. A város lakossága a 2010-es hatalomváltástól mostanáig jelentősen csökkent. Időközben kaptak egy tesztpályát 45 milliárdért, meg ígértek nekik – pontosabban Mészáros Lőrincnek - egy sportcsarnokot 43 milliárdért, ami, mire elkészül, biztosan drágább lesz a tesztközpontnál (bár nézhetjük a másik irányból is: tiszta csoda, hogy nem fordított volt a sorrend, és nem a csarnokot sorolták előre).
Történt mindez az elmúlt száz évünk – Orbán Viktor szavai szerint – legsikeresebb évtizedében; nem feltétlenül jó belegondolni, hogyan is állnának (állnánk) most egy valamivel sikertelenebb évtized után.
Félig vidékiként, egy dunántúli kisváros állandó lakosaként olykor én is eltöprengek ezen a lenézés-felnézés dolgon. Nem azon, hogy „a baloldal lenézi-e a vidéket” (ha lenne nálunk baloldal, nem itt tartana az ország), hanem inkább azon, hogy mennyit érzékel a világból a népesség azon hányada, amelyik négyévente újraválasztja ezt a sem nem különösebben tehetséges, sem nem kiugróan szimpatikus élcsapatot. Mert bár nem tartom magam hiperinformáltnak, engem például nem ért meglepetésként, hogy az orosz gáz egyáltalán nem olcsó (sőt) – ugyanott olvastam erről (a baloldalinak titulált sajtóban), méghozzá jóval az áprilisi választás előtt, mint ahol anno arról is, hogy amit a Gyurcsány-kormány állított 2006-ban a költségvetés helyzetéről, az nem teljesen volt igaz.
Szóval amit én érzek, az nem lenézés: egyszerűen zavar, hogy sokan gondolkodás nélkül ráteszik a következő négy évüket (meg a miénket) olyasmire, aminek két percnyi internetes keresgéléssel simán ellenőrizhetnék a valóságtartalmát. Egyébként meg azt gondolom, hogy a politika mifelénk tényleg ilyen: amikor már végképp nem tud semmi hihetőt mondani a jövőről, hazudik helyette valamit a múltról – mi meg újra és újra elhisszük.